Öt éve ilyenkor volt egy frissen festett lakásom, amit nem terveztem korábban. Nem terveztem egyedül élni.
Négy éve ilyenkor volt az apám - nekem köszönhetően sikertelen - öngyilkossági kísérlete.
Három éve ilyenkor állt az életem egy elcseszett munkahellyel, egy elakadt női szereppel és egy kalap nem álmodott álommal.
Két éve ilyenkor kaptam egy restart gombot az apámra, egyet a kapcsolatrendszeremre és egyet a munkahelyemre.
Egy éve ilyenkor látványosan kezdett repedezni az együttélésem, de nem vettem észre.
Egy éve ilyenkor naponta beszéltem anyuval telefonon.
Annyi embert láttam gyászolni, különböző távolságból. Öt évet dolgoztam a halál meleg közelségében, sosem voltunk rosszban. Annyi mindent vesztettem már el, egyre gyorsuló ütemben. A veszteségek, túl a sokkon és a világkép omlásveszélyén, két dolgot hoztak: erőt és szabadságot. Erőt, rosszabb pillanataimban arrogáns erőt, de egyre inkább a "jöhet bármi" biztonságát. És a magam felszabadulását előtte láthatatlan láncoktól-mocsarakból-börtönökből, ami pedig bátorrá tett igent-nemet mondani.
Az anyám halála eddig két dologban különbözik a megelőző mérföldkövektől. Tudtam, hogy meg fog történni, és soha nem voltam ennyire egyedül, a szó egzisztenciálisan szorongató, zsigeri élményével. Nincs anyám, megszakadt valami az élet folytonosságában. Nincs fölöttem semmi. Nincs mögöttem semmi. Előttem pedig kézzel fogható a semmi, nincs folytonosság. Soha nem rémisztett az egyedülállóság, most rémiszt. Az én hamvaimat ki fogja elhelyezni.
És ez a gyászom is különbözik mindtől. Már kevesebb a semmiből taglózó sírás és minden működik, én is. De fáradt vagyok. Mélységesen, végtelenül, semmiből érkezően. Bármikor jön, minden nap jön. Eddigi életem legnehezebb évén vagyok túl.
Jövőre ilyenkor, akkor mi lesz?
