Kérdezik, hogy vagyok. Érthető kérdés, és amikor kérdezik, jól vagyok. Nem mintha nem tudnék vagy akarnék megosztani bármilyen érzést, rutinosan tudok nyilvános helyeken sírni is akár. De ebben a sztoriban én valahogy csak egyedül tudok bárhogy lenni.
Türelmetlen vagyok. Undok és felcsattanó. Végtelenül keserű, közönyös és cinikus. Nem igazán érdekel senkinek semmije, minden nevetséges apróságnak tűnik. Számtalanszor jutott eszembe, hogy megkérdezem a tömegközlekedő sztorizóktól, hogy "tényleg? és neked is most halt meg az anyád?". Nyolc órákat alszom és este, mikor dolgoznom kéne, gyakorlatilag nem funkcionálok.
Az az igazán szar abban, ahogy én gondolkodom a világról, hogy nincs kire haragudni a történtek miatt. Az orvosra, aki nem diagnosztizálta időben, vagy aki végül igen, vagy biztos a műtét, vagy a kemoterápia? Ugyan. Az apjára, aki elhagyta ötévesen, mert rájött, hogy a felesége elmebeteg? Vagy az anyjára, aki elmebeteg? Aki meg az ő anyja miatt lett olyan, amilyen? És ez mégis hova vezetne. Ők is csak éltek, ahogy tudtak. Vagy haragudjak őrá magára? Még erre volt a legtöbb esély. Végtelenül dühítő volt, ahogy azt láttam, nem tesz magáért. Aztán elfogadtam ezt is, hogy ő valami másért jött. Magamra, mert még tehettem volna valamit? Ez sem megy, átestem a bűntudat-ló másik oldalára, nincs okom rá. Lehetne még haragudni a jóistenre is. Ugyan már :)) Még hiteltelen is lennék vele.
Amikor elfoglalom magam, akkor épp nem ezeket érzem. Már szétszereltem a mosogatót, nagytakarítottam, felfedeztem újabb penészfoltokat, mindent kimostam, ami szembejött, mert ez mind földel és mind élet. Még reggel is képes vagyok tornázni menni. Csak a végén ott a nyújtás, mikor már nem pörög az adrenalin, és becseng az a mondat, hogy mennyire magányos lehetett, mikor meghalt, és hogy ugye nem félt közben, hiszen annyi mindentől félt. Ez olyan, mintha beütnék a mellkasom és soha nem érne véget az a pillanat. Aztán megyek átöltözni. És egyetértek azokkal, akik szerint milyen jó formában vagyok. Magam szerint se néztem még ki ilyen jól.
Nem, ez nem hasonlít semmihez. Közben örülök a környezetemnek, ahol szerelem van, meg költözés, meg házasság, meg csomó jó dolog. Közben minden nap eszembe jut az a nem kevés ismerős, aki hozzám hasonló korú és évek óta nem él az anyjuk. Közülük nem kevesen daganat miatt nem élnek. És még az sem kevés, akinek egészen ugyanaz a története, mint anyunak. Közben a kiskutyához egy egész ember kell és folyton történik vele valami.
Röviden jól vagyok. Hosszan nem tudok válaszolni.
