Azon gondolkozom egy ideje, hogy vajon én vagyok depressziós, vagy valami nagyon nem stimmel körülöttem. 

Remek dolog ez a foci, jó is lenne örülni neki. Pl. ha nem tartanék attól, hogy érvként lesz felhasználva ennek a beteg rendszernek a stabilizálására. Vagy ha nem rombolna az ún. ünneplő tömeg, amerre megy. Vagy ha nem hagyna maga mögött megerőszakolt nőt, jaigen, és ha nem tenné transzparenssé a közgondolkodásban máskor békésen lapuló rasszizmust, szexizmust és agressziót állítólag vicces mémekkel. Tudom én, hogy ez mind van, de túl sok került az arcomba belőle.

A népünnepély is remek dolog, mikor lezárják a környéket, hogy a legújabb népnemzeti rockoperát bemutassák. Két este. Tűzijátékkal. Tömegek örültek neki, találkoztunk velük kutyasétáltatás közben. A kutyák meg nem örültek neki.

Hogy már előre unom, hogy érveljek, miért mennék pl. a pride-ra (még ha idén nem is megyek), miért teljesen normális, hogy feminista vagyok, miért nem akarok gyereket. És erre majd felcsillan valaki szeme, aki tényleg érti, ugye? Ugyan. Hozzáteszem, mióta rájöttem, megéri hazaszállítatni a bevásárlást és minden mást, azóta gyakorlatilag vidéki életet élek és fél órás sétatávolságon kívülre nem megyek a lakásomtól. Eközben kéne jönni a csillogó szeműnek.

És ennek a valóságnak része az is, hogy egy kezemen meg tudom számolni, ki tudott bármit kezdeni azzal, amiben vagyok. Nem gondolom, hogy hibája ez az egyes embereknek, bár olyan is akadhat. Ez inkább rendszerhiba, hiszen a teljes szociális és szakmai közegemet érinti. Társadalmi kérdés. Nincs honnan megtanulni, milyen a "normális" gyász és hogy kell hozzáállni. A halál hírértéke, ahogy a traumáké is, nyilván csökken az idővel, de nekem ugyanúgy nincs anyám, mint ahogy két hónappal ezelőtt nem volt. Döbbenetesen más ez kívülről meg belülről, és nem mondanám, hogy jól élem meg a harmincötfokos ventillátorhangú néma csöndet magam körül.

Jó lenne egy olyan világ, ahol ez mind működne, nem kéne hashtagelni, hogy "anemaznem", lenne kedvem felvonulni és ismerkedni, és csak egy távoli álom lenne a következő karácsony, ami szörnyűségében versenyképes az aktuális rémálmaimmal.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a depressziós látja a világot annak, ami - az ép lélekhez elengedhetetlen némi idealizmus és pozitív torzítás. Kicsit jobbnak látni a dolgokat. Szóval lehet, hogy depressziós vagyok, és ezért tudom látni, hogy valami nagyon nem stimmel.

Volt egy híres és okos analitikus a hetvenes években, aki azt mondta az emberi működést nézegetve, hogy az érett személyiség megküzd, ha tud; elhárít, ha kell; és fragmentál, ha nincs más lehetőség. A nagymamám nem annyira híres, de ő meg azt mondta, hogy már akkor aggódott, mikor olyan nyugodt voltam, mert aki ilyen nyugodtan viseli a tragédiát, az később ráfázik (ő nem pont így mondta).

Elfogyott a megküzdés (meg a pisztácia, csokoládé meg nem is volt). Nem nehéz kikövetkeztetni, mert hárítok helyette. Aztán elfogyott a kedvenc hárításom is, az intellektualizáció. pl. hogy a halál az élet része, minden úgy van, ahogy lennie kell, stb. Úgyhogy először lakásokat néztem, hogy elköltözzek, aztán egy második kutyát tervezgettem, most párkapcsolatot és családot (fantáziatevékenység). Lecseréltem a telefonom anyut ábrázoló hátterét és amúgy sem tudok a képeire nézni (tagadás). Egyre többször villan be az utolsó kép, mikor mosdatták, ezt azonnal törlöm (elfojtás). Aztán azt képzelem, hogy vele beszélek vagy együtt csinálunk valamit (disszociáció). Folyamatosan csúszkálok az életkoraim között zenékkel, filmekkel, bármin el tudok indulni innen (regresszió). A túledzés okozta fizikai fájdalom lehetne a lelki helyettesítése, de ez így csak egy fél elhárítás. Viszont két napja van migrénem (szomatizáció).

Élmény ezeket így összeszedni, de mondhatnám úgy is, hogy szerintem nem halt meg. Visszavonultam a fejembe, nekem a valóság nem kell.

Gondolom ezek a mechanizmusok is kifogynak egyszer, az lesz még izgi, mit találok ki majd.

Kérdezik, hogy vagyok. Érthető kérdés, és amikor kérdezik, jól vagyok. Nem mintha nem tudnék vagy akarnék megosztani bármilyen érzést, rutinosan tudok nyilvános helyeken sírni is akár. De ebben a sztoriban én valahogy csak egyedül tudok bárhogy lenni.

Türelmetlen vagyok. Undok és felcsattanó. Végtelenül keserű, közönyös és cinikus. Nem igazán érdekel senkinek semmije, minden nevetséges apróságnak tűnik. Számtalanszor jutott eszembe, hogy megkérdezem a tömegközlekedő sztorizóktól, hogy "tényleg? és neked is most halt meg az anyád?". Nyolc órákat alszom és este, mikor dolgoznom kéne, gyakorlatilag nem funkcionálok.

Az az igazán szar abban, ahogy én gondolkodom a világról, hogy nincs kire haragudni a történtek miatt. Az orvosra, aki nem diagnosztizálta időben, vagy aki végül igen, vagy biztos a műtét, vagy a kemoterápia? Ugyan. Az apjára, aki elhagyta ötévesen, mert rájött, hogy a felesége elmebeteg? Vagy az anyjára, aki elmebeteg? Aki meg az ő anyja miatt lett olyan, amilyen? És ez mégis hova vezetne. Ők is csak éltek, ahogy tudtak. Vagy haragudjak őrá magára? Még erre volt a legtöbb esély. Végtelenül dühítő volt, ahogy azt láttam, nem tesz magáért. Aztán elfogadtam ezt is, hogy ő valami másért jött. Magamra, mert még tehettem volna valamit? Ez sem megy, átestem a bűntudat-ló másik oldalára, nincs okom rá. Lehetne még haragudni a jóistenre is. Ugyan már :)) Még hiteltelen is lennék vele.

Amikor elfoglalom magam, akkor épp nem ezeket érzem. Már szétszereltem a mosogatót, nagytakarítottam, felfedeztem újabb penészfoltokat, mindent kimostam, ami szembejött, mert ez mind földel és mind élet. Még reggel is képes vagyok tornázni menni. Csak a végén ott a nyújtás, mikor már nem pörög az adrenalin, és becseng az a mondat, hogy mennyire magányos lehetett, mikor meghalt, és hogy ugye nem félt közben, hiszen annyi mindentől félt. Ez olyan, mintha beütnék a mellkasom és soha nem érne véget az a pillanat. Aztán megyek átöltözni. És egyetértek azokkal, akik szerint milyen jó formában vagyok. Magam szerint se néztem még ki ilyen jól.

Nem, ez nem hasonlít semmihez. Közben örülök a környezetemnek, ahol szerelem van, meg költözés, meg házasság, meg csomó jó dolog. Közben minden nap eszembe jut az a nem kevés ismerős, aki hozzám hasonló korú és évek óta nem él az anyjuk. Közülük nem kevesen daganat miatt nem élnek. És még az sem kevés, akinek egészen ugyanaz a története, mint anyunak. Közben a kiskutyához egy egész ember kell és folyton történik vele valami.

Röviden jól vagyok. Hosszan nem tudok válaszolni.

Arról még nem írtam, mennyi kedves üzenetet kaptam az elmúlt két hétben. Vannak ezek a határhelyzetek, amik (néha bosszantóan) tisztára élesítik, ami körülvesz - ki, hogyan, mivel kapcsolódik hozzám. Rengeteget jelent, ahogy anyu halálának bejelentésétől kezdve érzem a figyelmet magamon, az üzenetekben, "hogyvagy"telefonokban, váratlanul megható kommentekben, a szokatlanul nagy blogforgalomban:). Összegzi az én életemet is, ki melyik szakaszában játszott nagy szerepet, mi történt akkor, milyen voltam, milyen lettem. Időutazás.

Sosem voltam komfortos a részvétnyilvánítással, mert mit lehet ilyenkor mondani. Mondták ezt most nekem is sokan, de furcsa módon innen nézve az együttérzés bármilyen formája pontosan érthető és elegendő, érzelmileg. És én szerencsés vagyok, mert szekérnyire valót kaptam, szépet és tapintatosat. Hálás vagyok érte. Nyelvészetileg ugyanakkor bajban vagyok a klasszikus frázisokkal, üresek és értelmezhetetlenek nekem (béke poraira? emléke szívünkben él? találkozunk?!) - egyetlen kivételt találtam.

"Legyen neki könnyű a föld."

Anyunak nehéz volt. Nehéz volt a földön járás és a Földön élés is. Egy naiv lélek értetlenségével figyelgette, mi történik körülötte és igazán sosem tudta elfogadni a földi és Földi élet kikerülhetetlen követelményeit. Mondjuk ki is akarta kerülni őket, egy ideig lázadással, aztán, gyanítom, a megvalósítani nem igazán akart álmai szolgálták ezt az igényét. Nem kötődött ide, lélekben igazán soha, a betegségében pedig testével is egyre kevésbé. Szóval gyönyörű és igazán neki szóló a kívánság, hogy legyen könnyű, mostmár.

Föld, por, hamu, hamvak. Két héttel a halála után, miközben a lélek lelkesen dolgozza fel mindig a következő emlékethangotképetvillanást, és néha még isten valamely formája is beköszön, olyan profán dolgok is történnek velem, hogy ma a nagy Budapest egyik igen randa külvárosi pontjáról hazaközlekedtettem anyu hamvait, hát ezt nem lehet szebben mondani. Hamvakat. Hamvas :) Szép ez a nyelv. Szóval profánul utaztunk a mélyen valóságos színű és szagú harminchatos buszon, nem csak mi ketten, mert igen nagy volt a tömeg, de csak mi ketten. Ez is egy olyan kép, aminek a rétegeit évekig fogom bontani, most is csak leírni tudom, pedig üt, taglóz. Szép helyre került, egyelőre haza. Nem kell ugye magyaráznom, mennyire semmi helye nincs a földben. Vízben, levegőben, majd egyszer. Hamvasan.

A valóságos urna valóságos alján olvasható a hamvasztás pontos ideje: öt óra huszonhárom perc.

A születésem pontos ideje harmincnégy évvel korábban: öt óra huszonhárom perc.

Öt éve ilyenkor volt egy frissen festett lakásom, amit nem terveztem korábban. Nem terveztem egyedül élni.
Négy éve ilyenkor volt az apám - nekem köszönhetően sikertelen - öngyilkossági kísérlete.
Három éve ilyenkor állt az életem egy elcseszett munkahellyel, egy elakadt női szereppel és egy kalap nem álmodott álommal.
Két éve ilyenkor kaptam egy restart gombot az apámra, egyet a kapcsolatrendszeremre és egyet a munkahelyemre.
Egy éve ilyenkor látványosan kezdett repedezni az együttélésem, de nem vettem észre.
Egy éve ilyenkor naponta beszéltem anyuval telefonon.

Annyi embert láttam gyászolni, különböző távolságból. Öt évet dolgoztam a halál meleg közelségében, sosem voltunk rosszban. Annyi mindent vesztettem már el, egyre gyorsuló ütemben. A veszteségek, túl a sokkon és a világkép omlásveszélyén, két dolgot hoztak: erőt és szabadságot. Erőt, rosszabb pillanataimban arrogáns erőt, de egyre inkább a "jöhet bármi" biztonságát. És a magam felszabadulását előtte láthatatlan láncoktól-mocsarakból-börtönökből, ami pedig bátorrá tett igent-nemet mondani. 

Az anyám halála eddig két dologban különbözik a megelőző mérföldkövektől. Tudtam, hogy meg fog történni, és soha nem voltam ennyire egyedül, a szó egzisztenciálisan szorongató, zsigeri élményével. Nincs anyám, megszakadt valami az élet folytonosságában. Nincs fölöttem semmi. Nincs mögöttem semmi. Előttem pedig kézzel fogható a semmi, nincs folytonosság. Soha nem rémisztett az egyedülállóság, most rémiszt. Az én hamvaimat ki fogja elhelyezni.

És ez a gyászom is különbözik mindtől. Már kevesebb a semmiből taglózó sírás és minden működik, én is. De fáradt vagyok. Mélységesen, végtelenül, semmiből érkezően. Bármikor jön, minden nap jön. Eddigi életem legnehezebb évén vagyok túl.

Jövőre ilyenkor, akkor mi lesz?

Szeptember óta szeretnék írni anyuról és rólam. Sok olyan pontja volt az elmúlt hónapoknak, amit rögzíteni akartam, talán rögzítettem is, de valahol mindig tudtam, hogy ezek összeállni és formát ölteni csak a halála után fognak. Sok feszültség és ellentmondás volt köztünk mindig, és sok munkánk volt benne, hogy a lehető legnagyobb békével tudjunk elválni. Vagy hogy egyáltalán el tudjunk.

Szóval az én gyönyörű anyám meghalt tegnap. A jelző eposzi kellék, anyu elsősorban gyönyörű volt, másodsorban gyermeki, és csak ezek után volt minden egyéb. Kezdettől fordítva volt köztünk sokminden és nehezen fogadtam el, hogy a mi kapcsolatunk rendje ilyen, mi sok felelősségen osztozunk és gyakran én is tanítom őt. Eredendően különböztünk az alapokban, és az alapok fölött is nagyon. Mert például az én gyönyörű anyukám szerint ne rugózzunk már a szavak jelentésén, ő tulajdonképpen majdnem azt mondta, és különben is értsem már úgy, ahogy ő gondolta. Mondta ezt az ő nyelvtannáci íráskényszeres gyerekének, aki erre sztentorilag üvöltözött egy sort. Meg hogy a kést a szárítóba pengével felfelé vagy lefelé. Utálta, hogy én mindent helyrerakok fejben és okoskodom, én utáltam, hogy ő az érzelmekben úszkál és nem hajlandó reflektálni. Meg ilyenek. Hatalmas kommunikációs győzelem volt, mikor elkezdtünk agyérgörcs nélkül megbeszélni ilyen ellentéteket és elfogadni egymást is.

De itt most valami más is van. A halál közelében furcsa dolgok történnek, olyan sűrű pillanatok, amiknek a sűrűsége láttatni engedi, ami piciny részekben csak nagyon nehezen vehető észre. Az én - még ekkor is megdöbbentően szép - anyám tegnap rejtélyesebb volt, mint valaha (pedig éltében sem volt az a nyitott könyv ugye). Bántott, hogy délelőtt nem tudtunk "rendesen" szót váltani, mert nem volt már ereje, és így nem történt meg a nemistudommi. Mikor délután visszamentem, ugyanezért, a lélegzet már nem volt ott, egy-két perccel korábban hagyta el. És ahogy ülepedik az élmény és nézem a képet kívülről, belülről, áll össze, hogy valójában minden megtörtént. Hogy az egyetlen kérdése hozzám, "hova visznek innen", nem a kezelésekre vonatkozott. Hogy a válaszom, hogy nem visznek sehova, itt maradunk és minden rendben lesz, volt az, amit tőlem kért és tőlem várt, hogy nem lesz baj semmi és induljon el oda, ahová készül. Hogy délután nem elkéstem, hanem megtörtént a valami, ott voltam, mikor elindult.

Remélem meg is érkezett már, vagy hamarosan megérkezik majd. És simán kinézem belőle, hogy úgy szőtte a szálakat titokban, hogy ne ez legyen az utolsó meglepődésem vele kapcsolatban.:)

Míg a kis szuszák itt szuszog mellettem, altatástól bágyadtan, összegyűjtöm orvosi kalandjainkat az első pár hónapból. Főleg ismeretterjesztő jelleggel, mert ő nem különösebben beteges kiskutya, mégis mindig van valami. 

(Helyenként kórlapokat idéző tartalom következik.)

Hat hetesen a táp- és otthonváltástól hasmenése volt. Közvetlenül az érkezése után. Ekkor anyailag és egészségügyileg elég lett volna a diéta és a bolus (kb. széntabletta), de a súlya miatt (nettó fél kilós mókus volt) aggódtam, nehogy kiszáradjon. Mittudomén, ekkora szervezet mennyit bír. Ekkor oldalágilag kiderült, hogy férges is. Tanulságok: ne hallgass a tenyésztőre, aki szerint kapott féreghajtót - féregteleníteni kell. A diéta só nélküli pépes rizs és főtt csirkehús. Kicsi kori hasmenés nagyjából amúgy normálisnak tekintendő.

Egy hétre rá a hasmenés csökkent, de véres nyálkát fedeztem fel - orvoshoz vissza, bolus helyett kicsi antibiotikum, diéta tovább. Tanulságok: legyen otthon rizs és csirke. Kiskutyák szeretik a Sumetrolim szirupot, mert édes (és rózsaszín). Probiotikum állandóan legyen (humán nem jó, legalábbis nem tökéletes), mert ezek a szerek lepusztítják a bélbacikat.

Három hét múlva (ekkor tíz hetes, egy hónapja nálam) enyhe fülgyulladás, ezért naponta fülcseppezés otthon - ekkor még hagyta, ma már nem hagyja. Rutin féreghajtás és végre beoltják, az antibiotikum miatt majdnem kicsúszunk az időből. Tanulság: lógó fülű kutyának néha szellőztetni a fülét, hogy ne tudjon alatta minden undi történni.

Eseménytelen három hónap következett, mely során csak oltásokat kapott. Eseményként néha hasmenése támadt, amit rutinból leszéntablettáztunk. Minimális történés ahhoz képest, hogy ekkor kezdett rendszeresen sétálni. Kapja emiatt a bolha-kullancs elleni tablettát, el ne felejtsem.

Októberben (öt és fél hónapos) tüsszög és folyik az orra - nem pánikolva vártam pár napot, de nem szaglászós tüsszögés volt, nem tetszett. Idézek: "nagyon jó általános állapotú, nagyon élénk, érdeklődő". Mindehhez lázas, de nem kaphat Sumetrolimot, másmilyen antibiotikumot kap, nyákoldóval. Nem, nem jó a humán, kutyának való kell! Tanulság: ennek a kutyának mindig van étvágya, lázasan is érdeklődő és nem száraz-meleg az orra. Ergo nem állapítható meg népileg, mikor lázas. Fenekébe meg dugjon lázmérőt valaki más. Ja, a kutyák nem tudnak megfázni, esetleg ha öt fokos vízben úsznak - tehát ha tüsszög vagy köhög, akkor benyalt valamit.

Egy hónapra rá, első városligeti séta után éjjel vizes-bűzös hasmenés, hányással. Rutinos anyu adja a bolust, fél napig hat (nyilván hétvége van épp), rizses diéta sem igazán. Humán analógia alapján vírust orrontok, lázat persze nem tudok megítélni, orvos, injekció (lázra). Ezen a ponton együtt sakkozzuk a doktornővel, hogy az eddigi kórtörténet alapján vajon nincs neki bélbacija és azért van ez, vagy kaphasson inkább antibiotikumot. Végül nem kap, diétával és probiotikummal rendbejön, de preventív anyu elküldi laborba a székletmintát - a kutyának nincs különleges hiánya, megvannak a jó bacijai. Dehát ki tudja ezt labor nélkül. Tanulság: k.vajó egészségügyes vagyok :), valamint a megelőzés fontos.

December. "Az elmúlt héten párnahuzat-gombokat evett meg." De nem emiatt mentünk, hanem karmot vágatni, erről ugye még nem volt szó. Másfél-kéthavonta kezd el karmolni a kismackósajt, én meg itthon nem sarabolok. Ha már ott vagyunk, ejtsünk szót a bűzmirigyről: pici korában kellett tisztítani egyszer, ekkor másodszor. Vicces kis szerv, ha nem ürül, akkor begyullad, de ha sokat ürítik, akkor is, és csak akkor derül mindez ki, ha ürítik. Értitek. Tanulság: ha intenzíven rágicsálja a szőrt a fenekénél, érdemes megnézetni, ennek a tünete ugyanis.

Karácsonyra ajándékot kapok a doktornőtől, mint rendszeres gazdi. Mitagadás.

Február! Rutin oltásismétlés, rutin bolhakullancsismétlés. Időszerű a kérdés: ivartalanítunk-e (ezt most hagyjuk), valamint mi az a szívféreg. A szívféreg aljas kis kórokozó, egyre több van itt is, féregtelenítéssel kezelhető. Előtte szűrni kell, vérvétellel. Tehát vérvétel, ehhez engem kiküldenek, mert már a karomvágásnál is látványosan manipulált engem az eb - fájdalmas tekintet, nyüszögés, ha nem tudnám, hogy nem fáj, biztos elhinném. El sem akarom képzelni, mit művelne velem egy vérvétel alatt. És a hab a tortán: bonbonfül táltos, megtartotta a tej-metszőfogakat a maradói mellett. Azt meg érdemes kihúzni, hogy ne legyen fogköves. Mert attól büdös a szája. Meg egyáltalán.

Ma tehát altatásos foghúzásra vittem. Rutinos anyu és rutinos doktornő egyből megegyezett, hogy ha már alszik, nézzék meg a fülét, vágják le a körmét, és pillantsanak rá a (felnőtt tartalom) fütyijére is, mert pár napja váladékozik. Doktornő megdicsér, mert az általam bevezetett betadinos öblítés lesz a megoldás a problémára, de azért megnézi. "Enyhe kis tasakgyulladás, a szukák tüzelése is okozhatja". Hát pedig az ivartalanítással még mindig nem foglalkozunk. Bubuka jól ébred altatásból, de támolyog kicsit, kézben jön haza. Füle rendben, karma rövid, öblögessek betadinnal, súlya: 5.8 kg. Alszik azóta, nem is evett. 

Még nincs tíz hónapos és nagyon szeretem. Szerezzetek kiskutyát, nem érdemes kihagyni. Szerezzetek mellé jó állatorvost is :)

Elméletileg ugye senki nincs meglepve azon, hogy ha közel kerül a halál, akkor elsősorban az idő fogalma csavarodik meg. Mert mennyi van vajon. És mit kezdünk vele. Egzisztenciális kérdések, Yalom, Heidegger, a létezés felelőssége. Gyakorlatilag meg letoltam ezt a fél évet a szakításomtól anyu műtétjén át a mindig nehéz januárig és kevéssé gondolkoztam filozófiailag. (Hány terapeutám örülne, ha tudnák!) Csak azt érzem, hogy

nem engedhetem meg magamnak tovább.

Az értelmetlen munkákat. A látszatkapcsolatokat. A szürke zónákat. Bármit, ami nem szolgál engem, amiben nem érzem jól magam. Úgy általában az elbaszott időt. Harmincnégy éves vagyok és az elmúlt tíz évem nagyobbik fele elbaszott idő. Eltekintve a coelhoi tanulságoktól, de arról az összes többi poszt szól.

Kaptam erről egy pofánverős írást, röviden a lényege: akkor kezdj bele valami újba, jelentsen ez bármilyen típusú és mértékű elfoglaltságot, ha az annyira inspiráló számodra, hogy benne akarsz lenni, elementárisan nagyon - ÉS ha a másik fél válasza ugyanez, tehát benne akar lenni, elementárisan nagyon. Ergo mindkét fél kölcsönösen nagyon lelkes a másik társaságának már a lehetőségétől is. (Szándékos a béna jelzőhalmozás, az eredeti "fuck yes" káromkodásmentes érzelmi töltöttségét hivatott jelezni.) 

Az eredeti itt olvasható, ajánlott: http://markmanson.net/fuck-yes.

Dehát én ezen nem gondolkodtam, mondom. Csak nem fogadtam el egy biztonságos-jó ajánlatot, ami heti 20 órát igényelt volna, pedig a szokásos világvége-éhenhalást le kellett küzdeni hozzá. Az nem igaz, hogy könnyedén mondtam nemet találkozókra, de mondjuk úgy, kevésbé volt bűntudatom, ami nagy eredmény. Nem voltam meggyőzhető, mikor "csak" az időmet kellett volna adni. Zajlik valamiféle takarítás a háttérben, lassan és folyamatosan, amit csak a viselkedésemből észlelek. És így mással töltöttem az időt - kreatív tervezéssel, ami vagy hoz bevételt, vagy nem. Szépítkezéssel, amit hónapokon keresztül a lista végén tartottam. Órákat pepecseltem a konyhában. Hosszan beszéltem telefonon türelmesen, aztán kevesebbet néztem a telefonom kevésbé türelmetlenül. Ezt a posztot két órája írom. És persze a kutya, akinek kalandjait külön írom meg, de az ő csillogó szeme, sarkamba hurcolt játékai és ölemben szuszogása kimeríti és egyben meghatározza a "fuck yes" érzését.

Idő.

Kétoldali nehézség volt ez kezdetben, mert kiskutya eget rengetően cuki volt, én pedig idegesítően egyenlőség, univerzum és elrendeltségpárti. Egyik sem szolgálta a szükséges hierarchia kialakulását, nyilván. Mármint hogy én legyek a főnök. (Nem mintha vágynék rá.) Aztán ez alakult, egyrészt mert a cukiság manapság nem tétel.

Úgy kezdődött, hogy kapott a kiskutya karácsony előtt egy kosarat, szoktatandó a különalvásra. Aludni keveset szokott benne, territoriális viselkedését viszont tökéletesen ki tudja használni vele: amit oda bevisz, az az övé. Amit pedig elöl hagyunk, azt viszi. Lopja. Láthatóan élvezi az ágyon hagyott zokni, párna alól kihalászott papírzsebkendő, kosárból elemelt hagyma "észrevétlen" cipelését. Ám mióta kinőtt a bájos kölyök korból és inkább emlékeztet egy hormonzavaros kamaszra, azóta morogva, vicsorogva, ugatva támad arra, aki elvenné a zsákmányát. Nemcuki. Kicsit sem. Pofozni nem érdemes, mert csak hergeli. Ami sikeres stratégia a lopott holmi visszaszerzésére (kicsalogatni/kiparancsolni/kirázni a fészkéből), azt a következő alkalomra már megjegyzi és nem lehet célt érni vele. Mert legalább okos is. A kiabálás láthatóan nagyon rosszul esik neki, de szerencsére átjön a falszomszéd, hogy nem bántotta-e reggel valaki a kutyát, mert szegény nagyon ugatott. De, én voltam. Esetleg kölcsönadom és lehet sajnálni. Ja nem, nevelni. A megvonás (játék, figyelem) működik, csak az elveimmel ellentétes. Már amik még vannak. Összességében az a kurvanagy baj, hogy szerinte nem én vagyok a főnök. Ahhoz viszont, hogy az legyek, láthatóan nem felelnek meg azok a készségeim, amiket jónak gondoltam, viszont olyanok kellenek (ti. akkor együttműködő az eb), amikben kifejezetten rosszul érzem magam. A szeretet működik nálam, a hatalom nem. Mondjuk sosem akartam egyedül nevelni gyereket se, esetleg növényt, az legrosszabb esetben leveti magát a polcról, ha már nem bírja tovább.

És itt jön a másrészt, vagyis az én helyzetem. A tavalyi átalakulások után, amik inkább körülöttem történtek, nekem pedig úsznom kellett, most betört a hullám. Nem tudok már úgy védekezni, mint eddig, nem látni azt, ami felzaklat, mosolyogva csinálni tovább, azt gondolva hogy én mentes vagyok a világ igazságtalanságától. Baromság azt várni, hogy csak mert te nem eszed meg az oroszlánt, ő sem fog megenni téged. Tágra nyílt szemmel most szinte csak azt látom, amit eddig nem, a bántalmazást, elnyomást, felháborító ostobaságot, traumatizáló képeket. Mindenhol. Persze, minek jár személyiségfejlődni, aki nem bírja. Lehetne csendben hunyorítani, eddig is ment. Pedig nem vagyok ebben egyedül, van segítségem, nem ez a baj. Fáradt vagyok, zaklatott, és még ki is kell állni magamért. Belső kell, nem külső, nyilván.

De azért megnézném azt, aki beteljesíti a csodálatos princípiumát egy fegyelmezésre váró kiskutya nevelése, betegséggel küzdő anyuka fizikai ésatöbbi támogatása, szakmai hitelesség keresése és úgy az életnek az általános vitele közepette, egyedül.

Üdvözöljük írói munkásságom első át nem olvasott, és ezzel mindent elmondtam posztját.