Multifrontálisan ismeretterjesztő jellegű bejegyzés következik.
Mostanság egyre többet látok ki a saját neurózisomból*, ami szokatlan, békés és egészséges, de ezzel megpróbálom hasznossá is tenni. Mert amikor ebből a tisztább állapotból mégis bele-belecsúszom a szorongásaimba (erről szólt az előző bejegyzés), akkor hallom meg azokat a mondatokat, amik jellemzik a kis lényem négy-, tizenegy- és egyéb éves részeit, akik - szegények - a nyűgöket hurcolják.
A mondatok mindig velem voltak, csak odalent ülve nem tudtam megfogni őket. Egyedül csak addig jutottam, hogy valami baj van, megint hülyeségeket gondolok, szólni kell valakinek. És az angyalporos része a dolognak az, hogy a barátaim mit tettek ilyenkor. Van köztük, akinek ugyanaz a baja, mint nekem - ezért megérti és ki is tudja kapcsolni a búgócsigát bennem. Van, aki szintén hasonló gödörben van, de azzal tud segíteni, hogy láthatom őt szorongás közben - és benne azonnal észreveszem a logikai torzításokat, az önemésztést, a betegítő működést, amit magamban nem, ő viszont bennem igen... Az oda-vissza tükrözés pedig csodákat tesz. És van, akinek annyira különböző a működése, hogy őszinte elképedésével rá tud mutatni, mi lenne az egészséges válasz egy-egy helyzetben, ami nekem persze eszembe sem jutott - én pedig ámulhatok, hogy mennyire elhangolódott a lelkemnek ez a szelete. (Képzavar.)
Rakoncátlan szóalkotó vagyok, sokszor nem tartom be a definíciókat, ha a stilisztika vagy a hangulatom úgy szeretné. A *neurózis innen-onnan összeszedve így határozható meg:
- Szorongás és tudattalan konfliktusok pszichés megjelenésének együttese, mely fizikai tünetekkel is járhat.
- A neurotikus idegrendszer úgy reagál, mint a túlérzékenyre állított riasztóberendezés. Veszélyt jelez és riaszt idő előtt, illetve veszélyt nem jelentő szituációkat is veszélyként érzékel.
- Az ilyen egyének ingerlékenyek, sértődékenyek, szorongóak, aggódóak, szomorúak, s negatívan látják a világot, illetve saját magukat.
- A neurózis fogalma alá sorolható a perfekcionizmus: az érintett személy nagyobb teljesítményt vár el önmagától és másoktól, mint amit a helyzet megkövetel.
Illusztrációként pedig, lássuk, mások mondatai, saját mondataim, neurotikus mondatok. Észrevétlenek, nehezen megfoghatók, akkor-teljesen-valóságnak-tűnők. Belső monológok, amiket idővel megtanulunk szabályozni, hogy minél kevésbé hassanak a kapcsolatainkra. De néha még hatnak, elő-előbukkanó érthetetlen viselkedéseink mögött őket lehet megtalálni:
- A másik hangulata teljesen tőlem függ - abban az estben, ha rossz kedve van. Azt én okoztam, semmi más, de nem is csoda, rossz helyre tettem a vesszőt az sms-ben. Ellenben ha jó kedve van, azt soha nem én váltottam ki.
- A férfiak érdeklődése irántam egy olyan on-off jellegű jelenség, ami tőlem függetlenül jön létre és szűnik meg - ezért ha hétfőn kettőkor még fennáll, akkor hétfőn háromkor már joggal gyanakszom és várom az újabb megerősítést, hogy még mindig-e. Aztán négykor is, ötkor is, sőt, szerencsétlen csillagállás esetén a táplálék nem elég egy órára sem, gyorsan fogy.
- Ha a gyanútlan másik fél nem jön rá gondolatolvasásilag, hogy nekem (indokolatlanul) megerősítés kell, legjobb lesz megszakítani vele a kapcsolatot, törölni, hiszen soha nem is gondolta ezt komolyan.
- Ha valaki lájkol valamit, tehát onlájn, akkor nincs elfogadható magyarázat arra, miért nem küld üzenetet nekem, hisz ha onlájn, akkor ráér. Ja de, egy mégis van: utál. És ne lájkoljon másokat. Senkit. (Persze ha így tenne, unalmassá és érdektelenné válna számomra...) És főleg ne az exét. Akkor se, ha én lájkolom az enyémet.
- Ha egy érzést kimondok, megszűnik és nem jön vissza többet. Ezért nem mondom neki, hogy fontos, csak majd ha ő mondta. Majd akkor. (Különösen praktikus, ha két ilyen típusú neurózis próbál kapcsolódni, ahol egyik jobban fél a kinyílástól, mint a másik.)
- Ami történik, azt mindenképp meg kell beszélni, hogy tényleg az történt-e és ugyanazt értjük-e az én is jól éreztem magam alatt. Ezzel ugyan az összes varázs elvész, ami pedig a lényege lenne a romantikának, de hol van ez ahhoz képest, hogy megszűnik a szorongás! (Fél-egy órára, lsd. fentebb.)
- A pozitív üzenet, a tetszés kinyilvánítása nem úgy értendő, hogy én tetszem neki! Esetleg a stílusom, a fotóm, a gondolataim, a humorom... Dehát az nem én vagyok.
- Ugyanitt: a kimondott kedvesség mögött valójában rengeteg ki nem mondott probléma és nemtetszés van, amit csak udvariasságból hallgat el a másik. Tehát nem, nem tetszem neki, hiába ezt mondta, csak még nem akarja megmondani, hogy feélreértettem mindent. (Azt hiszem ez a kedvencem az összes közül.)
- Projekciók, hegyekben. Szeretnék valamit, de a világért nem mondanám. Inkább a kifogás: csak szexet akar, én nem megyek át hozzá - és én vajon mit szeretnék, így egy zacskó tökmag/kölesgolyó/almaszirom befalása után?
- Én mindenben tökéletlen vagyok, ő pedig tökéletes. Tehát nincs olyan dolog, amiben esetleg ő a gyengébb, amitől ő szorong, amit én mutathatnék meg neki (pl. érzelemkifejezés, programszervezés, stb.). Ebből következően ha ő nem tesz meg valamit, az csak azért lehet, mert nem akarja megtenni. Tehát nem bénácska a szentem, hanem nem kellek neki. (Tipikusan a randi után annyira hiányolt sms ilyen: neki eszébe sem jut, hogy ez nekem fontos, de én úgy veszem, hogy neki nem vagyok fontos én...)
- Ehhez kapcsolódóan: a férfiak ugyanúgy működnek, mint a nők. Minden részletre emlékeznek, mindenről nagyon szeretnének kommunikálni, a kapcsolódás nulladik pillanatában adják fel az életük rendjét és helyeznek minket prioritásba (oda, bele) - csak mert mi ezt tesszük. (Nem mellesleg igen rosszul tesszük, mert a korai és túlzott önfeladás nekünk is árt.)
- Az állandó túlbonyolítás. A nemúgyértette. A biztos csak udvarias akart lenni. A csak beszélgetni szeretne és a csak szexet akar tetszés szerinti váltogatása. Nem látni, hogy ami történt, az mennyi, és mennyire lehet neki örülni puszta valóságában is.
- Az állandó csalás-érzés, hogy ha kiderül, ki vagyok valójában... az nem fog kelleni. Miközben végig valójában vagyok jelen, és arra kapok reakciót.
- Az önmagától bekapcsoló, alattomos szűrő, ami párbeszédeknek, eseményeknek, szövegeknek olyan hangsúlyokat ad, amilyen sose volt nekik, ami csak számunkra nyilvánvaló, és ami ellentmond a másik szándékainak is akár. A kiragadott mondatok. Úgy értette, hogy nem kellek. Nem érthette máshogy. (A köd elmúltával pedig olvassuk újra, vegyünk észre néhány, addig ignorált, egyértelműen pozitív-megerősítő-kedves mondatot és szedjük össze az állunkat a szelektív észlelés padlójáról.)(Képzavar.)
Ha ez ilyen interaktív típusú blog lenne, folytathatnánk kommentekben, nektek milyen mondataitok vannak. Én ennyitől elfáradtam, kikristályosítva és csokorban látva a több évnyi hülyeséget... Hogy ami most tíz százalékban vagyok, az régen nyolcvanban voltam. Bahh.
Az ismeretterjesztésem pedig abban áll, hogy kétfélék vagyunk: vagy vannak/voltak hasonló gondolataink, vagy van körülöttünk olyan, akinek vannak/voltak hasonló gondolatai. És amíg ezek itt észrevétlenek, addig tökéletesen hihetők a gazdi számára, irányítják is őt, hiszen ez az ő belső világa. Pedig az ilyen mondatokat el kell csendesíteni és a helyükre engedni valamit kívülről, a világból, a történésekből. A legtöbbnél a sorokra való ránézés, a döbbent csend, a felnevetés az első lépés. Aztán a nemet mondás. Onnan már változik, magától. Mert így nem lehet boldogulni, egyensúlyozódni, ez emészt. Ha a másik tényleg ezt teszi - mert ilyen is van, akivel a kötődés egymás traumáinak piszkálásán alapszik -, az nem jó tükör. Sorsfordításra, magunkra csodálkozásra, rádöbbenésre igen. De gyarapodni és stabilnak lenni, ahhoz biztonság kell, figyelem, és azt hiszem szeretet, elsősorban magamtól magamnak, mert én szüntetem meg a fentieket, nem más. Másodsorban viszont másoktól is ez kell nekem.
Mert ha végre eljutok addig, hogy pillangó vagyok, nem akarok olyan tükröt, ami a hernyót mutatja.
