Szeptember óta szeretnék írni anyuról és rólam. Sok olyan pontja volt az elmúlt hónapoknak, amit rögzíteni akartam, talán rögzítettem is, de valahol mindig tudtam, hogy ezek összeállni és formát ölteni csak a halála után fognak. Sok feszültség és ellentmondás volt köztünk mindig, és sok munkánk volt benne, hogy a lehető legnagyobb békével tudjunk elválni. Vagy hogy egyáltalán el tudjunk.
Szóval az én gyönyörű anyám meghalt tegnap. A jelző eposzi kellék, anyu elsősorban gyönyörű volt, másodsorban gyermeki, és csak ezek után volt minden egyéb. Kezdettől fordítva volt köztünk sokminden és nehezen fogadtam el, hogy a mi kapcsolatunk rendje ilyen, mi sok felelősségen osztozunk és gyakran én is tanítom őt. Eredendően különböztünk az alapokban, és az alapok fölött is nag
yon. Mert például az én gyönyörű anyukám szerint ne rugózzunk már a szavak jelentésén, ő tulajdonképpen majdnem azt mondta, és különben is értsem már úgy, ahogy ő gondolta. Mondta ezt az ő nyelvtannáci íráskényszeres gyerekének, aki erre sztentorilag üvöltözött egy sort. Meg hogy a kést a szárítóba pengével felfelé vagy lefelé. Utálta, hogy én mindent helyrerakok fejben és okoskodom, én utáltam, hogy ő az érzelmekben úszkál és nem hajlandó reflektálni. Meg ilyenek. Hatalmas kommunikációs győzelem volt, mikor elkezdtünk agyérgörcs nélkül megbeszélni ilyen ellentéteket és elfogadni egymást is.
De itt most valami más is van. A halál közelében furcsa dolgok történnek, olyan sűrű pillanatok, amiknek a sűrűsége láttatni engedi, ami piciny részekben csak nagyon nehezen vehető észre. Az én - még ekkor is megdöbbentően szép - anyám tegnap rejtélyesebb volt, mint valaha (pedig éltében sem volt az a nyitott könyv ugye). Bántott, hogy délelőtt nem tudtunk "rendesen" szót váltani, mert nem volt már ereje, és így nem történt meg a nemistudommi. Mikor délután visszamentem, ugyanezért, a lélegzet már nem volt ott, egy-két perccel korábban hagyta el. És ahogy ülepedik az élmény és nézem a képet kívülről, belülről, áll össze, hogy valójában minden megtörtént. Hogy az egyetlen kérdése hozzám, "hova visznek innen", nem a kezelésekre vonatkozott. Hogy a válaszom, hogy nem visznek sehova, itt maradunk és minden rendben lesz, volt az, amit tőlem kért és tőlem várt, hogy nem lesz baj semmi és induljon el oda, ahová készül. Hogy délután nem elkéstem, hanem megtörtént a valami, ott voltam, mikor elindult.
Remélem meg is érkezett már, vagy hamarosan megérkezik majd. És simán kinézem belőle, hogy úgy szőtte a szálakat titokban, hogy ne ez legyen az utolsó meglepődésem vele kapcsolatban.:)
