Kétoldali nehézség volt ez kezdetben, mert kiskutya eget rengetően cuki volt, én pedig idegesítően egyenlőség, univerzum és elrendeltségpárti. Egyik sem szolgálta a szükséges hierarchia kialakulását, nyilván. Mármint hogy én legyek a főnök. (Nem mintha vágynék rá.) Aztán ez alakult, egyrészt mert a cukiság manapság nem tétel.
Úgy kezdődött, hogy kapott a kiskutya karácsony előtt egy kosarat, szoktatandó a különalvásra. Aludni keveset szokott benne, territoriális viselkedését viszont tökéletesen ki tudja használni vele: amit oda bevisz, az az övé. Amit pedig elöl hagyunk, azt viszi. Lopja. Láthatóan élvezi az ágyon hagyott zokni, párna alól kihalászott papírzsebkendő, kosárból elemelt hagyma "észrevétlen" cipelését. Ám mióta kinőtt a bájos kölyök korból és inkább emlékeztet egy hormonzavaros kamaszra, azóta morogva, vicsorogva, ugatva támad arra, aki elvenné a zsákmányát. Nemcuki. Kicsit sem. Pofozni nem érdemes, mert csak hergeli. Ami sikeres stratégia a lopott holmi visszaszerzésére (kicsalogatni/kiparancsolni/kirázni a fészkéből), azt a következő alka
lomra már megjegyzi és nem lehet célt érni vele. Mert legalább okos is. A kiabálás láthatóan nagyon rosszul esik neki, de szerencsére átjön a falszomszéd, hogy nem bántotta-e reggel valaki a kutyát, mert szegény nagyon ugatott. De, én voltam. Esetleg kölcsönadom és lehet sajnálni. Ja nem, nevelni. A megvonás (játék, figyelem) működik, csak az elveimmel ellentétes. Már amik még vannak. Összességében az a kurvanagy baj, hogy szerinte nem én vagyok a főnök. Ahhoz viszont, hogy az legyek, láthatóan nem felelnek meg azok a készségeim, amiket jónak gondoltam, viszont olyanok kellenek (ti. akkor együttműködő az eb), amikben kifejezetten rosszul érzem magam. A szeretet működik nálam, a hatalom nem. Mondjuk sosem akartam egyedül nevelni gyereket se, esetleg növényt, az legrosszabb esetben leveti magát a polcról, ha már nem bírja tovább.
És itt jön a másrészt, vagyis az én helyzetem. A tavalyi átalakulások után, amik inkább körülöttem történtek, nekem pedig úsznom kellett, most betört a hullám. Nem tudok már úgy védekezni, mint eddig, nem látni azt, ami felzaklat, mosolyogva csinálni tovább, azt gondolva hogy én mentes vagyok a világ igazságtalanságától. Baromság azt várni, hogy csak mert te nem eszed meg az oroszlánt, ő sem fog megenni téged. Tágra nyílt szemmel most szinte csak azt látom, amit eddig nem, a bántalmazást, elnyomást, felháborító ostobaságot, traumatizáló képeket. Mindenhol. Persze, minek jár személyiségfejlődni, aki nem bírja. Lehetne csendben hunyorítani, eddig is ment. Pedig nem vagyok ebben egyedül, van segítségem, nem ez a baj. Fáradt vagyok, zaklatott, és még ki is kell állni magamért. Belső kell, nem külső, nyilván.
De azért megnézném azt, aki beteljesíti a csodálatos princípiumát egy fegyelmezésre váró kiskutya nevelése, betegséggel küzdő anyuka fizikai ésatöbbi támogatása, szakmai hitelesség keresése és úgy az életnek az általános vitele közepette, egyedül.
Üdvözöljük írói munkásságom első át nem olvasott, és ezzel mindent elmondtam posztját.
