Volt egy híres és okos analitikus a hetvenes években, aki azt mondta az emberi működést nézegetve, hogy az érett személyiség megküzd, ha tud; elhárít, ha kell; és fragmentál, ha nincs más lehetőség. A nagymamám nem annyira híres, de ő meg azt mondta, hogy már akkor aggódott, mikor olyan nyugodt voltam, mert aki ilyen nyugodtan viseli a tragédiát, az később ráfázik (ő nem pont így mondta).
Elfogyott a megküzdés (meg a pisztácia, csokoládé meg nem is volt). Nem nehéz kikövetkeztetni, mert hárítok helyette. Aztán elfogyott a kedvenc hárításom is, az intellektualizáció. pl. hogy a halál az élet része, minden úgy van, ahogy lennie kell, stb. Úgyhogy először lakásokat néztem, hogy elköltözzek, aztán egy második kutyát tervezgettem, most párkapcsolatot és családot (fantáziatevékenység). Lecseréltem a telefonom anyut ábrázoló hátterét és amúgy sem tudok a képeire nézni (tagadás). Egyre többször villan be az utolsó kép, mikor mosdatták, ezt azonnal törlöm (elfojtás). Aztán azt képzelem, hogy vele beszélek vagy együtt csinálunk valamit (disszociáció). Folyamatosan csúszkálok az életkoraim között zenékkel, filmekkel, bármin el tudok indulni innen (regresszió). A túledzés okozta fizikai fájdalom lehetne a lelki helyettesítése, de ez így csak egy fél elhárítás. Viszont két napja van migrénem (szomatizáció).
Élmény ezeket így összeszedni, de mondhatnám úgy is, hogy szerintem nem halt meg. Visszavonultam a fejembe, nekem a valóság nem kell.
Gondolom ezek a mechanizmusok is kifogynak egyszer, az lesz még izgi, mit találok ki majd.
