Multifrontálisan ismeretterjesztő jellegű bejegyzés következik.

Mostanság egyre többet látok ki a saját neurózisomból*, ami szokatlan, békés és egészséges, de ezzel megpróbálom hasznossá is tenni. Mert amikor ebből a tisztább állapotból mégis bele-belecsúszom a szorongásaimba (erről szólt az előző bejegyzés), akkor hallom meg azokat a mondatokat, amik jellemzik a kis lényem négy-, tizenegy- és egyéb éves részeit, akik - szegények - a nyűgöket hurcolják.

A mondatok mindig velem voltak, csak odalent ülve nem tudtam megfogni őket. Egyedül csak addig jutottam, hogy valami baj van, megint hülyeségeket gondolok, szólni kell valakinek. És az angyalporos része a dolognak az, hogy a barátaim mit tettek ilyenkor. Van köztük, akinek ugyanaz a baja, mint nekem - ezért megérti és ki is tudja kapcsolni a búgócsigát bennem. Van, aki szintén hasonló gödörben van, de azzal tud segíteni, hogy láthatom őt szorongás közben - és benne azonnal észreveszem a logikai torzításokat, az önemésztést, a betegítő működést, amit magamban nem, ő viszont bennem igen... Az oda-vissza tükrözés pedig csodákat tesz. És van, akinek annyira különböző a működése, hogy őszinte elképedésével rá tud mutatni, mi lenne az egészséges válasz egy-egy helyzetben, ami nekem persze eszembe sem jutott - én pedig ámulhatok, hogy mennyire elhangolódott a lelkemnek ez a szelete. (Képzavar.)

Rakoncátlan szóalkotó vagyok, sokszor nem tartom be a definíciókat, ha a stilisztika vagy a hangulatom úgy szeretné. A *neurózis innen-onnan összeszedve így határozható meg:

- Szorongás és tudattalan konfliktusok pszichés megjelenésének együttese, mely fizikai tünetekkel is járhat.
- A neurotikus idegrendszer úgy reagál, mint a túlérzékenyre állított riasztóberendezés. Veszélyt jelez és riaszt idő előtt, illetve veszélyt nem jelentő szituációkat is veszélyként érzékel.
- Az ilyen egyének ingerlékenyek, sértődékenyek, szorongóak, aggódóak, szomorúak, s negatívan látják a világot, illetve saját magukat.
- A neurózis fogalma alá sorolható a perfekcionizmus: az érintett személy nagyobb teljesítményt vár el önmagától és másoktól, mint amit a helyzet megkövetel. 

Illusztrációként pedig, lássuk, mások mondatai, saját mondataim, neurotikus mondatok. Észrevétlenek, nehezen megfoghatók, akkor-teljesen-valóságnak-tűnők. Belső monológok, amiket idővel megtanulunk szabályozni, hogy minél kevésbé hassanak a kapcsolatainkra. De néha még hatnak, elő-előbukkanó érthetetlen viselkedéseink mögött őket lehet megtalálni:

- A másik hangulata teljesen tőlem függ - abban az estben, ha rossz kedve van. Azt én okoztam, semmi más, de nem is csoda, rossz helyre tettem a vesszőt az sms-ben. Ellenben ha jó kedve van, azt soha nem én váltottam ki.
- A férfiak érdeklődése irántam egy olyan on-off jellegű jelenség, ami tőlem függetlenül jön létre és szűnik meg - ezért ha hétfőn kettőkor még fennáll, akkor hétfőn háromkor már joggal gyanakszom és várom az újabb megerősítést, hogy még mindig-e. Aztán négykor is, ötkor is, sőt, szerencsétlen csillagállás esetén a táplálék nem elég egy órára sem, gyorsan fogy.
- Ha a gyanútlan másik fél nem jön rá gondolatolvasásilag, hogy nekem (indokolatlanul) megerősítés kell, legjobb lesz megszakítani vele a kapcsolatot, törölni, hiszen soha nem is gondolta ezt komolyan.
- Ha valaki lájkol valamit, tehát onlájn, akkor nincs elfogadható magyarázat arra, miért nem küld üzenetet nekem, hisz ha onlájn, akkor ráér. Ja de, egy mégis van: utál. És ne lájkoljon másokat. Senkit. (Persze ha így tenne, unalmassá és érdektelenné válna számomra...) És főleg ne az exét. Akkor se, ha én lájkolom az enyémet.
- Ha egy érzést kimondok, megszűnik és nem jön vissza többet. Ezért nem mondom neki, hogy fontos, csak majd ha ő mondta. Majd akkor. (Különösen praktikus, ha két ilyen típusú neurózis próbál kapcsolódni, ahol egyik jobban fél a kinyílástól, mint a másik.)
- Ami történik, azt mindenképp meg kell beszélni, hogy tényleg az történt-e és ugyanazt értjük-e az én is jól éreztem magam alatt. Ezzel ugyan az összes varázs elvész, ami pedig a lényege lenne a romantikának, de hol van ez ahhoz képest, hogy megszűnik a szorongás! (Fél-egy órára, lsd. fentebb.)
- A pozitív üzenet, a tetszés kinyilvánítása nem úgy értendő, hogy én tetszem neki! Esetleg a stílusom, a fotóm, a gondolataim, a humorom... Dehát az nem én vagyok.
- Ugyanitt: a kimondott kedvesség mögött valójában rengeteg ki nem mondott probléma és nemtetszés van, amit csak udvariasságból hallgat el a másik. Tehát nem, nem tetszem neki, hiába ezt mondta, csak még nem akarja megmondani, hogy feélreértettem mindent. (Azt hiszem ez a kedvencem az összes közül.)
- Projekciók, hegyekben. Szeretnék valamit, de a világért nem mondanám. Inkább a kifogás: csak szexet akar, én nem megyek át hozzá - és én vajon mit szeretnék, így egy zacskó tökmag/kölesgolyó/almaszirom befalása után?
- Én mindenben tökéletlen vagyok, ő pedig tökéletes. Tehát nincs olyan dolog, amiben esetleg ő a gyengébb, amitől ő szorong, amit én mutathatnék meg neki (pl. érzelemkifejezés, programszervezés, stb.). Ebből következően ha ő nem tesz meg valamit, az csak azért lehet, mert nem akarja megtenni. Tehát nem bénácska a szentem, hanem nem kellek neki. (Tipikusan a randi után annyira hiányolt sms ilyen: neki eszébe sem jut, hogy ez nekem fontos, de én úgy veszem, hogy neki nem vagyok fontos én...)
- Ehhez kapcsolódóan: a férfiak ugyanúgy működnek, mint a nők. Minden részletre emlékeznek, mindenről nagyon szeretnének kommunikálni, a kapcsolódás nulladik pillanatában adják fel az életük rendjét és helyeznek minket prioritásba (oda, bele) - csak mert mi ezt tesszük. (Nem mellesleg igen rosszul tesszük, mert a korai és túlzott önfeladás nekünk is árt.)
- Az állandó túlbonyolítás. A nemúgyértette. A biztos csak udvarias akart lenni. A csak beszélgetni szeretne és a csak szexet akar tetszés szerinti váltogatása. Nem látni, hogy ami történt, az mennyi, és mennyire lehet neki örülni puszta valóságában is.
- Az állandó csalás-érzés, hogy ha kiderül, ki vagyok valójában... az nem fog kelleni. Miközben végig valójában vagyok jelen, és arra kapok reakciót.
- Az önmagától bekapcsoló, alattomos szűrő, ami párbeszédeknek, eseményeknek, szövegeknek olyan hangsúlyokat ad, amilyen sose volt nekik, ami csak számunkra nyilvánvaló, és ami ellentmond a másik szándékainak is akár. A kiragadott mondatok. Úgy értette, hogy nem kellek. Nem érthette máshogy. (A köd elmúltával pedig olvassuk újra, vegyünk észre néhány, addig ignorált, egyértelműen pozitív-megerősítő-kedves mondatot és szedjük össze az állunkat a szelektív észlelés padlójáról.)(Képzavar.)

Ha ez ilyen interaktív típusú blog lenne, folytathatnánk kommentekben, nektek milyen mondataitok vannak. Én ennyitől elfáradtam, kikristályosítva és csokorban látva a több évnyi hülyeséget... Hogy ami most tíz százalékban vagyok, az régen nyolcvanban voltam. Bahh.

Az ismeretterjesztésem pedig abban áll, hogy kétfélék vagyunk: vagy vannak/voltak hasonló gondolataink, vagy van körülöttünk olyan, akinek vannak/voltak hasonló gondolatai. És amíg ezek itt észrevétlenek, addig tökéletesen hihetők a gazdi számára, irányítják is őt, hiszen ez az ő belső világa. Pedig az ilyen mondatokat el kell csendesíteni és a helyükre engedni valamit kívülről, a világból, a történésekből. A legtöbbnél a sorokra való ránézés, a döbbent csend, a felnevetés az első lépés. Aztán a nemet mondás. Onnan már változik, magától. Mert így nem lehet boldogulni, egyensúlyozódni, ez emészt. Ha a másik tényleg ezt teszi - mert ilyen is van, akivel a kötődés egymás traumáinak piszkálásán alapszik -, az nem jó tükör. Sorsfordításra, magunkra csodálkozásra, rádöbbenésre igen. De gyarapodni és stabilnak lenni, ahhoz biztonság kell, figyelem, és azt hiszem szeretet, elsősorban magamtól magamnak, mert én szüntetem meg a fentieket, nem más. Másodsorban viszont másoktól is ez kell nekem.

Mert ha végre eljutok addig, hogy pillangó vagyok, nem akarok olyan tükröt, ami a hernyót mutatja.

Formált és átgondolt dolgokat akarok írni hetek óta, aminek az eredményét jól látjátok, hogy nem látjátok, mert csak elakadt vázlatokig jutottam. 

Amit az utóbbi írásaim mondanak, az még mindig megállja a helyét. Talán ez a bajom, hogy még mindig az állja meg a helyét. Nem tudok újat írni x hónap után, pedig szeretném azt mondani, hogy bármelyik, korábban felvetett kérdés nem kérdés már.

De. Megint megrántom a vállam, ha nagyanyám azzal hív fel aggódva, hogy apám nem veszi fel a telefont, és rá kell jöjjek, hogy nem léptem túl azon a sztorin, mikor meg kellett menteni, mentenem, nekem. (És képes vagyok öngyilkos-játszásnak hívni, ami... hát, két büdösnagy pofon nekem.) Megint hirtelen vagyok és elvárásaim lesznek, ha férfiakról van szó. Régi sztorik támadnak be, próbára vagyok téve, hogy bedőlök-e és kezdek-e újból úgy viselkedni, mint akkor - amiről azt hittem, már soha nem lesz kérdés, mert leraktam azt a működést. Megint nem tudom jó nőnek, elég jó nőnek érezni magam, bár a tudás már ott van valahol erről, mégis távolinak és hozzáférhetetlennek tűnik a jónőségem, ha épp a hiány győz, és az elmúlt évek csalódásainak nyomai világítanak bennem. És a szép organikus fejlődés helyett visszacsúszást látok, meg az újabb feladatokat, mert még mindig nem vagyok képes sodródni egy ponton túl, és még mindig nem ismerem a fokozatosság örömeit a kapcsolatokban. Mert a sodródás rossz helyre fog vinni, a fokozatosság pedig távolságot jelent, ezt olvasva pedig úgy tűnik, hogy még mindig az alapvető bizalmatlanság vezérel. 

S jó lenne, ha ezt nem félig érezném, ezt a két mondatot itt. Mert valahol minden más, én is tudom. De azokkal a reakciókkal találkoznom magamban, amiket lepakoltnak gondoltam, amik után megkönnyebbülten lehetett felsóhajtani, hogy talán valamiknek, többéves valamiknek van vége, végre, és most látni, hogy ezek visszatérnek, mindig... Még jó, hogy anno a spirális fejlődésről is megemlékeztem békével. Most megmarom magam tőle. Nem akarom, hogy ezek visszatérjenek. És nem kétségbeesett vagy szomorú leszek, mint eddig sokszor, ha valamit végtelennek és fájónak láttam. 

Hanem ezen a dühös ponton kell bemutatnom a bántott Négyéves mellett - aki mostanában sokkal többet pihen, hálistennek - a tündérszárnyú Tizenegyévest, aki egyáltalán nem tudja eldönteni, okos vagy csábító szeretne-e lenni inkább, és egyetlen reakciója bármilyen, nőiségét érintő kérdésre a dühös szárnyrezegtetéssel kísért, toppantó nemet mondás.

Az úgy nem lenne rossz, ha lassan ebből lenne valami integrált kapcsolati működés. Vagy kivágom mostmár az orchideát, aki teljesen érthetetlenül, titokban hajtott egy új ágat, és láthatóan virágozni készül.

Rég nem használom arra az írást, a nyilvános írást, hogy erős fájdalmakat alakítsak elviselhetővé, zaklatottan hányva ki magamból a sötétet. De a változásban és az egyre egészségesebbnek levésben, amit itt rögzíteni szeretek, valami okból minden előrelépés után bekövetkezik a mélypont. Amit nem szeretek rögzíteni.

Most akartam, hogy tudjuk, tudjátok, ilyet is lehet, bármikor. Ennyire kilátástalanul szar nap akkor is van, ha az út az enyém, sok az ajándék, növekszik a béke. 

És lehet belőle ennyire kidolgozatlan, valójában nem korszakalkotó és talán nem is kellően stílusos sorokat összehozni. 

Koprodukciós mondataink tehát arról a 10 apróságról, amiről tudni illik, hogy aktuálisan... hát. Bajban vagyok.

1. Besötétítek gondosan, hogy ne zavarjon a napsütés (amiben mindenki más egyértelműen boldog és teljes életet él odakint).

2. Mogyoróvaj az ebéd.
2.1. Műanyag dobozból eszem felolvasztott ételrendelős császármorzsát.
2.2. Vagy bármit.

Réges-régi, derűs írás, sokszeretettel :)

voltak a kezdeti kamaszos próbálgatások, aztán az Első Igazi kapcsolat. voltak énképkorrekciós apróságok, volt majdnem házasságig jutó együttélés. utána a tartós kapcsolat pótlásának kísérletei, majd a "mindegy ki, csak legyen" éra. voltak fiatalok sokáig, dehát ez így nem fog működni, mit vársz egy huszonévestől, neked az idősebbek közül kéne. jöttek az idősebbek, akik ugyanazokat a vonásokat jobban kimunkált, stabilizált formában mutatták be, így a torz elvárás náluk már büszke értékrenddé, kapcsolódási képtelenségük pedig agresszióvá vált.

aztán elfogytak az ötleteim. és annyi minden más is belőlem, elfogytak az ismert működések, mögüle a bejáratott gondolatok. nézem a helyzeteket, és 

és nincsen semmi. amit tudnék mondani, tenni, mind idegenül hat. azt érzem, nem az enyém, én már nem így reagálnék, ez valami program bennem, nem én vagyok. szerepeket, egódarabokat vesztettem el, haladtam meg, dolgoztam ki magamból fokozatosan, mert már nem volt helyük. sokáig az átalakulás egyetlen jele a korábbi érzések hiánya volt - nem szorongtam, nem féltem, nem akartam kontrollt. már nem volt ott bennem, aki ezeket előidézte. és ez jó.

aztán két hete összepakolt és továbbállt az utolsó is közülük, akinek a legtovább tartott az ideje. csak lógattam a lábam a víz fölé, ültem a megszokott tudatban - hogy én az vagyok, aki szeretne kapcsolatot. nem mint vágy vagy akarás, hanem csendes alapként, identitásként. ez vagyok én. 

onnan tudtam meg, hogy elment, hogy fél óra múlva már nem tudtam, ki vagyok. mit akarok. minek vagyok. ha már az sem biztos, hogy szeretnék kapcsolatban lenni, akkor semmi más sem. 

s így van azóta is. nihilnek érzem. minden mindegy. amolyan hátralépés a saját életemből, elvárás és "kéne lennie" nélkül. érzelemmentesebb, csendesebb, hozzám képest legalábbis - másnak ez lehet az alap. vannak benne jó pillanatok, békések, derűsek. vannak szörnyűek is, kilátástalanok, nyugtalanok, vádlók. megosztani pedig nem megy. kevesekkel, ritkán. terhelő is a kapcsolódás, mert rendszeresen megélni, hogy nem tudok reagálni a kérdésekre, vagy ha igen, azt teljesen szokatlan módon teszem, zavarba ejtő. néha magamat viselem nehezebben, néha a kérdő tekinteteket. bár érthető, megszoktak valamilyennek, aztán az meg hova lett. türelmesek is, várják, mi lesz ebből. hálás vagyok érte.

pedig nem tudom, mi lesz. és hogy mikor. vajon hol fogok megjelenni és milyen formában. mi születik és szilárdul most. irányok talán vannak. például a párkapcsolatnak azzal a módjával, amit eddig ismertem, nem tudok mit kezdeni. ez valószínűleg nem most kezdődött, ha nem pont ez a bástya az utolsó, előbb is észrevehettem volna, hogy sem szerethetetlen nem vagyok, sem rosszul választási becsípődésem nincs - egyszerűen okosabb voltam magamnál és nem hoztam létre magamnak valamit, amit, olyan formában, ahogy létrejöhetett volna, nem akartam.

szeretnék én, de nem úgy, mint eddig szerettem volna. nem azt. csak olyat például, amiben nagyon erős a szellemiség. és a mélység. és a szabadság. és annak az elfogadása, aki vagyok. és a többi, ami nem evilági már, de én pontosan érzem - és ne kelljen bizonygatnom, hogy pontosan érzem. az a tekintet, ami észreveszi, hogy az én tekintetem mikor, mitől éteri (köszi Melinda) és zöldes, és mikor szomorú-sötét - és ha nem is tudja, hol vagyok, de akar ott lenni velem. sok más kapcsolatban is lehet lenni, örülni, töltődni, de jó volna nem összekeverni, ezzel. hogy mindez hogy fest a gyakorlatban, tartozik-e hozzá együttélés, közös kassza, családi vállalkozás, életreszólás - nem tudom. és számolok azzal is, hogy soha nem lesz ilyenem. vagy másmilyenem lesz helyette.

irány még a terápia. amiben fontos a technika, és kell tanulni. de az én irányom, amit csinálni szeretnék, egyszerűen a szeretésről szól, és rólam. arról, hogy ami én vagyok, amit kaptam, szereztem, éltem, gondolok, hiszek, az képes gyógyítani. és ez felfoghatatlan, ugyanakkor nagyon is gyakorlati kérdés.

és kell a kettősség, amiben keresem a saját válaszaimat. és találom őket a spiritualitásban, ami, már látom, nem univerzális annyira, mint gondoltam. nem úgy ad választ másnak, mint nekem. és nem az teszi érvényessé, hogy másnak beválik-e, ha nekem igen. ugyanakkor szokatlanul vonzanak a hagyományok. folyamatos hiányát érzem annak, hogy nem gyökereztem bele semmilyen népcsoportba, tájegységbe, szokásba, kultúrába. zenébe, táncba, derelyehajtogatásba, befőzésbe. bálokba, közösségekbe. országjáró, vidéken főzőcskéző, mesemesélő, nosztalgiázó, irodalmi és színházi műsorokkal veszem körül magam. és nem tudom, mit keresek vagy mit akarok pótolni. korábban ez nem volt.

jó volna még az is, ha nem kellene fél nap egy poszt megírásához.