Formált és átgondolt dolgokat akarok írni hetek óta, aminek az eredményét jól látjátok, hogy nem látjátok, mert csak elakadt vázlatokig jutottam.
Amit az utóbbi írásaim mondanak, az még mindig megállja a helyét. Talán ez a bajom, hogy még mindig az állja meg a helyét. Nem tudok újat írni x hónap után, pedig szeretném azt mondani, hogy bármelyik, korábban felvetett kérdés nem kérdés már.
De. Megint megrántom a vállam, ha nagyanyám azzal hív fel aggódva, hogy apám nem veszi fel a telefont, és rá kell jöjjek, hogy nem léptem túl azon a sztorin, mikor meg kellett menteni, mentenem, nekem. (És képes vagyok öngyilkos-játszásnak hívni, ami... hát, két büdösnagy pofon nekem.) Megint hirtelen vagyok és elvárásaim lesznek, ha férfiakról van szó. Régi sztorik támadnak be, próbára vagyok téve, hogy bedőlök-e és kezdek-e újból úgy viselkedni, mint akkor - amiről azt hittem, már soha nem lesz kérdés, mert leraktam azt a működést. Megint nem tudom jó nőnek, elég jó nőnek érezni magam, bár a tudás már ott van valahol erről, mégis távolinak és hozzáférhetetlennek tűnik a jónőségem, ha épp a hiány győz, és az elmúlt évek csalódásainak nyomai világítanak bennem. És a szép organikus fejlődés helyett visszacsúszást látok, meg az újabb feladatokat, mert még mindig nem vagyok képes sodródni egy ponton túl, és még mindig nem ismerem a fokozatosság örömeit a kapcsolatokban. Mert a sodródás rossz helyre fog vinni, a fokozatosság pedig távolságot jelent, ezt olvasva pedig úgy tűnik, hogy még mindig az alapvető bizalmatlanság vezérel.
S jó lenne, ha ezt nem félig érezném, ezt a két mondatot itt. Mert valahol minden más, én is tudom. De azokkal a reakciókkal találkoznom magamban, amiket lepakoltnak gondoltam, amik után megkönnyebbülten lehetett felsóhajtani, hogy talán valamiknek, többéves valamiknek van vége, végre, és most látni, hogy ezek visszatérnek, mindig... Még jó, hogy anno a spirális fejlődésről is megemlékeztem békével. Most megmarom magam tőle. Nem akarom, hogy ezek visszatérjenek. És nem kétségbeesett vagy szomorú leszek, mint eddig sokszor, ha valamit végtelennek és fájónak láttam.
Hanem ezen a dühös ponton kell bemutatnom a bántott Négyéves mellett - aki mostanában sokkal többet pihen, hálistennek - a tündérszárnyú Tizenegyévest, aki egyáltalán nem tudja eldönteni, okos vagy csábító szeretne-e lenni inkább, és egyetlen reakciója bármilyen, nőiségét érintő kérdésre a dühös szárnyrezegtetéssel kísért, toppantó nemet mondás.
Az úgy nem lenne rossz, ha lassan ebből lenne valami integrált kapcsolati működés. Vagy kivágom mostmár az orchideát, aki teljesen érthetetlenül, titokban hajtott egy új ágat, és láthatóan virágozni készül.
