Mára két kérdés:
1. a kiskutyáknál meddig tart az a szakasz, mikor mindent meg akarnak kefélni, mindig?
2. ugye nem pont az a válasz, mint az embernél?

Van ugye az a jelenség, hogy a szorongó gyerek nem saját jószántából szorong (és mutat testi tüneteket is akár), hanem a család valamilyen konfliktusát reagálja le, vagy valamelyik szülő feszültségét veszi át. (Aztán emiatt sokszor hiába kezelgetjük a gyereket, ha a család ugyanúgy termeli a stresszt.) Tehát mikor Lemmy idekerült és elkezdett menni a hasa, hiába volt több magyarázat (tápváltás, otthonváltás, új környezet) és hiába volt jó a kedélye, mégis ott volt a gyanú, hogy az én elsőkutyás szorongásomra reagál.... Persze ez sosem derült ki, de legalább a jófej (tényleg!) állatorvos "jólvananyuka" hangon magyarázott akkoriban. (A kép a legelsők közül való, alig hat hetes korából.)

De valószínűleg mégis volt valami az otthonváltás hatásában, vagy egy fél tojástartót nem kellett volna bezabálni fél óra alatt, mert a kiskutyának anyuéknál is ment a hasa... Szegények egy félig-meddig szobatiszta eb helyett kaptak egy összevissza fosósat, dehát a nagyszülői tréningre befizetni, az ilyen :) (Ők persze szuperül bírták, csak nekem volt bűntudatom.)

Az időközben újabb becenevekkel gazdagodó Lemmycskét három nap után láttam viszont, nagy kölcsönös nyalakodás keretében - hát nem felejtett el.... Addigra némileg meghízott (HOGY képes bármilyen nagyszülő ezt ennyi idő alatt elérni? hogy?), némileg megrosszult (hörgős-morgós játék? ugatós játék? na na na?), és rengeteg újdonságot tanult! Pl. leugrani az ágyról, hatalmas tálból enni (mert az evéslassító tál, aminek bucik vannak az alján és a neten rendeltem, hogy ne faljon annyira, akkora, mint ő), fel-alá szaladgálni nagy helyen, kimenni az erkélyre! egyedül! át a magas küszöbön!, illetve rekord gyorsasággal felmászni fejre. Rohangált még nagy fűben, találkozott sok kutyával (és ki reagál még tartózkodással a sok kutya sok gazdájára, hát az én anyukám, nyilván:) és általában egy vakációzó kiskutya benyomását keltette, akivel sokat foglalkoznak és ő ezt imádja.

Hazaérve kicsit elbújós lett szegényem, és megértem... Dehát neki az jutott, hogy többnyire én vagyok vele, és többnyire dolgozom napközben. Bánt ez engem, de  igyekszem kárpótolni nagyon szeretéssel. Most már nem olyan üres a lakás, mint nélküle volt. De nagy nagy biztonságot ad, hogy bármikor kivihetem vakációzni, vagy kimehetek akár én is vele, van meleg takaró és étel nekem is.

Nem vagyunk egyedül :)

Egyértelműnek tűnik, ugye? Mi a szeretet, hogyan kell csinálni. Ez olyan egyszerű. Aztán megpróbáltam megfogalmazni, mégsem sikerült. És megijedtem, mert ez valami alapvető, valami építőkő, ami nélkül nem lehet.

Most rögzítem, Erich Fromm alapján, mit kell tennem magammal, másokkal, és mit kell várnom a másiktól, ha a szeretetről van szó.

A szeretet attitűd. Nem érzelem, ami illékony, hanem hozzáállás. Része a kíváncsiság arra vonatkozóan, hogy ki is a másik, honnan jött, mi a története. Mit gondol magáról, merre tart. Kíváncsi megfigyelés. Része még az a türelem, elfogadás és tisztelet, amivel a másikat körülveszed és kezeled. És nem utolsó sorban az aktív cselekvő támogatás, amivel megadod neki azt, amire szüksége van, amivel segítheted - nem a saját önfeladásod árán, hanem azon innen. De ott nagyon.

Figyelj a csapdára. Csak akkor fog menni, ha magad felé is gyakorolod. Kicsi lépésekkel. Csak így.

Ma azért a kötődésről, mert a kis Lemmy elutazott, hogy én is el tudjak utazni (az időjárást mondjuk hagyjuk). Mondják, hogy akinek nincs kutyája, nem tudja. Valóban nem tudom, márhogy ez igaz-e - hogy a kutya működik máshogy, mint a háziállatok többsége, jelesül ő az embertől lesz boldog, az emberrel szeret lenni, hiszen erről szólt az ő evolúciója, vagy nekem lett abban a periódusban kutyám, mikor már gyerekem is lehetne (ezt is hagyjuk). De tény, hogy a legjobb tápot kell, hogy kapja, a legtöbb időt szeretném vele tölteni, és általában mindent szeretnék megadni neki, hogy boldog kiskutya és nagykiskutya legyen.

Az ő kötődése is erősnek tűnik (bár most, hogy anyuéknál van, komolyan aggódom, nem hiszi-e azt, hogy nem megyek érte többet... szörnyű), és nem csak az öröméről szól ez, ha együtt vagyunk. Mélyen együttérző kiskutya, pontosan tudja, mikor vonuljon el a kuckójába és mikor fontos nekem, hogy mellettem legyen. Olyankor megérkezik és egy sóhajtással elhelyezkedik valahol rajtam. A kép az egyik legmeghatóbb, amit csináltam rólunk, mert visszaad valamit abból az intimitásból, ami kialakult köztünk.

Pont ezért, és pont az én alkatomból fakadóan fontos, hogy most nem vagyunk együtt. Nem akarok kisajátító anyuka lenni, aki senkire nem bízza az ebet, mert néha igenis egyedül van dolgom, neki pedig meg kell tanulnia, hogy mindig visszajövök.

Persze lehet, hogy ő ezt már rég tudja.

Lemmy előítéletektől is mentes. Ismerkedési körében szerepel eddig csivava - "jaaaaj még nem találkozott nála kisebb kutyával" -, mopsz (lelkes mopsz, jobb híján fülön nyalta Lemmyt, aki ettől is egyensúlyát vesztette), többféle keverék, óriás németjuhász, meg még néhány, akiket nem ismerek fel, és sajnos még nem jutottam el az őszinte érdeklődésig, hogy megkérdezzem a gazdikat segítség gyanánt. A kutyákkal való barátkozásért mindig megjutalmazom (mióta a kutyaoviban kezdésnek átrohant rajta két óriás kölyök, és ettől némileg bebújt a sarokba, fontosnak tartom, hogy ezt felülírjuk), de jó tacskóként az emberszeretete az erősebb. És hát mindenkihez közeledik, aki kicsit is nyitottnak tűnik. Voltunk már ruhanagykerben, fotózkodtunk állatgyömöszölő típusú kislánnyal (na mondjuk azért is járt a jutalom....), integráltunk a kultúrába félénk kínai kislányt. Rendes középkorú asszonyságok rendes középkorú kutyákkal természetesen, egy raklapnyi fiatal pár, valamint kuriózumként egy furcsa cigányember rollerrel, aki már tegnap is meg akart állni, mikor látott minket sétálni (milyenszerencsehogytalálkoztunk), egy kicsit sérült, kedvesen meghatott úr (akineknincskutyájanemistudja), és a nagyon öreg néni, aki le tudott hajolni simizni és olyan kisugárzása volt, amiért külön megérte a simi.

Így Lemmy szemén át látni a világot kijózanító, és valahogy teljesebb is. Máshogy néznek rám is, kutyásnak lenni mintha elismerést váltana ki, meg mivel én sokat beszélek az utcán a kutyához, sanszos, hogy néhányan hülyének néznek :) És persze vannak a nagyon sietősek, akiknek még a kicsi kutya sem állítja meg a sietését.

A kép a napi fejlődést mutatja, Lemmy nem fél a vizes fűtől. A hatalmas ugrásokat nem tudtam dokumentálni :) (Bezzeg a többi kutyák, akik bele se mennek!)

Illetve gyanús, hogy minden barna kapunál megállt az utolsó szakaszon - holnap talán kiderül, tudja-e már azt is, hol lakunk.... 

Ezt a kiskutyát szabadnak és bátornak fogom nevelni. Anyailag.

Ma döntöttem így, mikor először láttam ok nélkül tartani valamitől - egy luktól a járdán - és megrázó volt, ahogy lefekszik és nem mer továbbmenni. Igen, olyan, mint egy gyerek. Vagy olyan, mint én, a gyerek. Ne féljen, ha nem kell. És hatalmas győzelem volt, ahogy a jutifalivirsli segítségével végül meghódította azt a lukat.

Lemmy kicsiként került ide, nagyon kicsiként, ő volt hármójuk közül is a legkisebb. És aki a legtöbbet rágott. Nem tudom, a többiekkel azóta mi van, ő továbbra is rág. Lemmy emellett bámulatosan tapintatos kiskutya - ezt vettem észre rajta először. Nagyon figyel, nagyon szeret. Eddig két dologban különbözik egy gyerektől, (1) nem kódolódik benne minden szülői hiba (bár ebben még nem hiszek egészen, de eddig nem látszik rajta, hogy tönkretettem volna), valamint (2) amikor fél, nem szabad megnyugtatni, mert a simogatást megerősítésnek veszi, "ügyes vagy, hogy félsz" alapon. Náluk olyankor figyelmet kell elterelni.

Ma volt a második sétánk, és visszatért az érzés, mennyire szeretek sétálni és gondolkodni. Nagyjából ez a kettő vagyok, mostanra pórázzal. Mikor biciklizni kezdtem, a biciklisek látása lett az enyém, azóta is megvan. Most a kutyákra, kutyásokra figyelek, külön világ. Lemmy kb. egy órát bír most, és a végére elfárad. Néha virsli-motiválttá válik, de nem dőlök be neki. Bár, ja és erről akartam még ma írni, a kutyaoviban tanultuk, hogy ilyen kicsi jószágnál még a kötődést alakítjuk ki (mondjuk ez a kutya ennél kovalensebben már nem tudna hozzám, de csiszolgatjuk persze), ezért miiindent megerősítünk, amit csinál, és mindent ignorálunk, amit nem kéne csinálnia. Ezért lépten-nyomon kapja a virslit séta közben, és én ezzel egyetértek. Hogy hogyan ignoráljam az egyre manipulatívabb nyüszögést-vakkantást-hangosanugatást, azt még nem tudom, a mai összeveszésünk csúcsaként felemeltem és addig néztem a szemébe, míg elszégyellte magát. Mentális hadviselés....

Szóval végül kutyás lettem, ami életforma. Régen voltam olyan békés, mint ma reggel, mikor összebújva hallgattuk a vihart.

Elmélkedős nap van, és találtam valamit, szabad (sajátos) fordításban adom tovább.

Arról szól, hogy megismersz és megismerődsz. Emlékszem, mikor egyszerre nem volt furcsa többé, hogy a bibliai görögben a megismerés szót használják a szeretkezésre. Valaki megismer valakit. Az érzékek tudása. Ezzel a tudással bíznak egymásban a szerelmesek. Egymás tudása, nem a testé, hanem keresztül a testen, az önvaló megismerése, a valódi Ő, a végső pillanatban, ahol az álarc lehull. Az én minden más formája felajánlás a nyilvánosság számára. Megosztjuk elevenségünk, gyászunk, durcásságunk, dühünk, örömünk.... odaadjuk bárkinek, aki épp a közelben van, barátoknak és családnak - talán az illetlenség pillanatnyi érzésével, idegeneknek - habozás nélkül. Szeretteink múlékony kereskedéssel részesülnek belőlünk. De párként ragaszkodunk hozzá, hogy odaadjuk magunkat egymásnak. Milyen magunkat? És mi marad? Mi van még, ami nem lett kiosztva, mint egy pakli kártya? Az érzékek tudása. Személyes, végső, kompromisszum nélküli. Ismerni, ismerve lenni. Mélyen tisztelem ezt. Ha ez a tiéd, gazdag vagy és nagyvonalú lehetsz az osztogatásban - ő sétál, beszél, nevet, megértően hallgat, lerúgja a cipőjét és az asztalon táncol - ő mindenkié, de ez nem jelent semmit; ha nem telik a népnek kenyérre, hát egyenek kalácsot, az ismerés valami más. Az a kártya, ami a kezedben marad. 

(Tom Stoppard, innen)

motiváció: irigység - "minden barátom teker", és a nagyon közeli munkahelyem
alap: 15 évesen kapott kerékpárom, ami annyira nem volt használva, hogy ha nem lennék hiú, alig kellett volna rákölteni. nade így meg szép is.
nélkülözhetetlen: öcsém és barátja
eredmény: egyedileg összeépített, a lehetőségekhez képest könnyű, kifejezetten szép és kényelmes, mégsem új bici
előkészületeim: a KRESZ átismétlése, javasolt kerékpáros útvonalak memorizálása, forgalom megfigyelése, más biciklisek megfigyelése, aggódó családtagok karbantartása, sisak beszerzése (aggódó családtagok karbantartására)

Első élmény - Városliget: máshogy néznek rád, ha van melletted egy bicikli.

Második, folyamatos: az eufória, amit a határok kitolása okoz. Az erő, amivel egy körben hozom fel a másodikra, a technika, amivel egy körben le is tudom vinni, a függetlenség az időjárástól, a távolságtól, a megosztott figyelem a forgalomra, burkolatra, testemre, szabályokra. A képesség megélése. A katarzis, hogy eddig hogy lehetett enélkül. És hogy mennyi mindent lehet.

Van még:
- döbbenet, hogy a sisakom felül nem összefüggő és befolyik rajta az eső
- nyugalom, a kapkodás meglepő hiánya
- tankönyvi testtartás egyenes háttal, csak úgy magától
- triatlonedző kolléganőm, aki minden nap tanít valami extrát
- a dilemma, hogy lehet-e szandálban biciklizni. Statisztikailag az első negyed órában nem lehet, utána már igen.
- szempontváltás, ahogy gyalogosként néztem a biciklisekre, és most fordítva
- számolatlan körök a Városligetben, a jelek szerint más állandó körözőkkel és futókkal
- kéz zsibbadás kb. 40 perc után
- butaság: ne induljak el víz nélkül
- napi kedves: öreg bácsi SchwinnCsepel kerékpárral, a csomagtartón vizes üvegecskével
- tegnapi kedves: mama, aki életigenlésnek nevezte a hozzáállásomat (miután bevallotta, hogy csak hóbortnak gondolta a dolgot)
- önérzet, mely szerint én nem megyek a járdán az egyirányú utcában szembe, inkább teszem a kis háztömbköröket (és megvetően nézek azokra, akik nem így tesznek - mert szabálytalanok!)
- türelmetlenség, hogy mikor mehetünk már Valahova.

Maja maga a szabadság, amit a nemvagyokképesrá elengedése jelent. A biztonság, hogy mindig van mit csinálni a magányban. A jókedv, mert szép és ügyes ő.

A tegnapi esernyős-versenybringás fiúnak pedig üzenem, hogy a bicikliút arra ment, amerre én, legközelebb hallgasson a helyiekre :)) 

Ismeretterjesztés vol 2.

Azt hittem én, szégyenszemre szakmai tévedésként, hogy majd ha lefülelem a neurózist (meglett, itt), az a néhány életkor, aki bennem lakik, szépen lassan felnő, és leszünk mind 32 évesek. A tévedés pedig abban állt, hogy elfeledkeztem sokunk életének fontos szereplőjéről, a kritikus szülőről. Mármint nem te, anyu, hanem a saját belső szülői részem.

Mikor először hallottam róla, nem kritikus szülőnek hívták, hanem szadisztikus büntető szülői ágens volt a neve, ami egyébként sokkal jobban megragadja a lényeget, hogy:

Ez itten szopat engem.

A bennünk lakó szülőt részben saját szüleinkből-nevelőinkből-tanárainkból, részben soha ki nem mondott, de valahogy mégis törvénnyé vált belső parancsokból, valamint erkölcsi alapelvekből és még ki tudja mikből építjük fel. Míg a neurotikus gyerek fél, és félelemből védekezik, addig a kritikus szülő csak oszt és szajkóz és figyelmeztet és dorgál és büntet. Van neki pozitív funkciója is, de itt most a szorongató hatásai fognak következni.

Ilyeneket mond pl.

- aki nem képes megteremteni, amire szüksége van, az életképtelen.
- ha nem találtál új munkahelyet, az csak azt bizonyítja, mekkora egy szerencsétlen vagy.
- szégyelld magad, megint kudarcot vallottál, bár ez várható volt.
- ételt nem dobunk ki. FIFO-ban eszünk. nem baj, ha nem ízlik vagy megromlott.
- a párkapcsolat, az így és így és így néz ki. a tisztességes nő nem viselkedik úgy, hogy. aki máshogy viselkedik, az ne csodálkozzon, ha nem kell senkinek.
- szerinted ez, amit te csinálsz, ez valami? hát nézd már meg az ismerőseidet. mindenki jobb nálad.
- maradj csöndben. ha ellentmondasz, senki nem fog szeretni.
- úgysem fog menni.
- szedd már össze magad! 
- elég lesz az, nem kell olyanba fognod, ami nem neked való. te ehhez nem vagy elég (szép/okos/magas/nőies).
- nálunk senkinek sem sikerült (sok pénzt keresni), neked sem fog.
- lehet, hogy most úgy teszel, mintha (jó pszichológus lennél). de ez csalás, te is tudod.
- persze hogy a te hibád. meg az is. meg az egész.
- ha nem vagy tökéletes, nem fognak szeretni.
- te ezt nem érdemled meg. neked ez nem jár.

És ilyeneket ad a szánkba:

- azért nem lett volna szar, ha szólsz, hogy később jössz!
- jó, látom nem megy, akkor ne is erőltessük.
- mégis mit kellene még mondanom, hogy megértsd, hogy...
- hogy lehetsz ilyen gyerekes?
- persze, lehetne igazad is, de nincs. soha.
- titeket tényleg nem zavar, hogy (koszos a zuhanytálca)?
- hagyjuk. tökmindegy. (de azért érezd csak rosszul magad!)
- bár kettőnk közül nem én vagyok a férfi, de akkor tessék, megcsináltam.
- szedd már össze magad!

Nohát. Ő az. Gyötri az ént és a másikat, hallkan, észrevétlen. Mindannyiunknak van belőle. Ha előkerül, el kell hallgattatni és vissza kell evickélni valahogy felnőtt üzemmódba. Ehhez viszont sok szeretet kell, azt hiszem. Az első lépés, ami nekem működik, ha lecserélem a kritikus szülőt szerető szülővé. Segítenek a terápiák, ahol aránylag könnyedén tudok szerető szülője lenni mindenkinek. Szerencsém van. Ott tanulom a szeretést. 

És mi van velem, magammal? 

Miért gyújtok rá néha még mindig, ha nem esik jól soha?
Miért akartam rántással főzni, mikor utálom, és ezért sosem sikerült?
Miért keresem a rövidterápiás módszereket, mikor nem érdekelnek és a hosszú folyamatokban vagyok jó?
Miért szégyellem a munkám, amiért mindenki más felnéz rám?
Miért frusztrálom magam azzal, hogy rendszeresen kell keveset takarítani, mikor mindenben a ráhagyás-felhalmozás-egyszerreintézés a működésem?
Miért követelek olyat, amit a másik nem tud megtenni, nekem pedig nincs is rá szükségem?

Ennyi van belőle már csak. Mióta észrevettem, gyorsan fogy az ereje. Még azért nála van pár százalékom.

Pedig egyszerűbb lenne mindig így, nem szorongva és nem büntetve, csakúgy önmagamnak lenni. 

Találjunk ki mostmár valamit.

Már nem fáj a lábam, már kialudtam magam, már béke is van, nincsenek szorongós hangok a fejemben. Most mi legyen? El kéne dönteni, mit szeretnék... Minden hiába, az összes figyelemelterelésem elhagyott, pedig a neurózis-kártya azért sok kellemetlen kérdéstől megóvott korábban. Például ettől is, hogy mit szeretnék kezdeni magammal.

A Zsófi (stiláris névelőhasználat!) kérdezte tegnap, hogy akik boldogok a kapcsolatukban, hogy csinálják. Szerintem úgy, hogy ez volt nekik a céljuk, kitalálták, hogy férfi/nő-házasság-gyerek, és ezen a tengelyen vannak épp valahol. És hagyjuk most azt, hogy ők találták-e ki, vagy a szüleik, vagy a társadalom, meg hogy mi lesz öt év múlva, mert erről beszélek vagy három éve, és ez egy másik kérdés. Mindegy, van kitűzött cél, és oda megy az út. Azt hiszem, nekem is vannak ilyenjeim. Valahol. Sőt, mikor ezen a vágányon voltam, megvalósult, pont ez történt, csak aztán mégsem szerettem volna.

Szóval hol vannak az enyémek és mik azok? Itthon vagyok három hete és... jó. Nem csak az a része, amikor nem kell semmit csinálni és el vagyok látva, főleg, hogy mindig csinálok valamit és nehezen hagyom magam ellátni. De van ebben valami nagyon meleg és otthonos. A lakásom is azzá vált lassan, és én is megleptem magam, ahogy nem engedtem a csábításnak, nem húzódtam vissza és küldtem el mindenkit, vagyis nem produkáltam a "rosszul vagyok, ezért nincsenek is érzelmeim"-et. És jó, tényleg. A nap nagy részében elégedetté tesz, hogy annyi hírt olvasok el, amennyit bírok, szemezgetem őket a barátaimnak, kommunikálok on- vagy offline, írok, kultúrálódom. Hasonló öröm a pakolászás, az, hogy rend van körülöttem, hogy bármikor jöhet bárki és szívesen tudom látni. Hogy (többnyire) jelen tudok lenni a szeretteimnek, értelmesen meghallgatni őket, helyenként értelmesen visszajelezni. Felület lenni. És mondják is, hogy jó, nekik is. Hogy nem kell sietni semmivel. Én.. azt hiszem nem vagyok gyors és nem is szeretek az lenni, hogyha hagynak, akkor ez a tempóm. Így tudok nyugodt lenni, így van időm feldolgozni a hatásokat, amik érnek, ennyi alvással, ennyi figyelemmel. Úgy vagyok jól ebben, hogy nem hiányzik a munka, mert elég az alkotás magamban és a kapcsolataimban. Újdonság ez nekem, igen régen akartam utoljára tisztes htb lenni. Pedig ez valami olyasféle, nem? És ne számoljunk most azzal, hogy jelenleg a htb-lét, fenntartóm hiányában nem opció - ha tényleg azt szeretném, fog kerülni hozzá férfi is, azt hiszem.

Na és akkor mi van a szakmámmal? Mert halványan emlékszem, hogy néhány hete milyen lelkesedéssel vetettem magam bele, kitalálandó, milyen irányba menjek tovább. Szívtam magamba meséket, analízist, agykutatást, társadalmi egyenlőséget. Mert itt van ez az érzés, hogy most valami nem tud kivirágozni a tehetségemből, de ha megtalálnám, amit csinálni szeretnék, akkor tudnék alkotni benne. Mert annyi érdekes dolog van mindenfelé. Biztosan olyanok is, amik hozzám illeszkednek. Többféle akár. Illeszkedni akarok én is.

Ami meg kivált bennem mozdulást, az nem feltétlen pszichológia. És ezzel is bajban vagyok: az van-e, hogy amikor itt lenne az ideje valamiben elmélyedni és jó lenni benne, továbbállok. Mert tény, hagytam elmaradni és hagytam félbe neuropszichológiát, drámát, családterápiát, phd-t. Mindet pénz miatt, de ez nem válasz. Lehet, hogy menekülök. De lehet, hogy én nem elmélyedős vagyok, hanem végigsimítós. A mai mintavétel alapján az állat-ember kapcsolat, fogyatékos esélyegyenlőség, bántalmazott nők, szegénység, beteg gyerek, környezettudatosság-terjesztés vált ki érdeklődést (és kezdek el meghatódni, igen!). Ami még rendszeresen előfordul: függők, rehabilitáció, bármilyen sérülést követő fejlesztés, érzékenyítés, a "találd meg magad" és a "hogy segíthetsz másokon".

Őrület, de tíz év alatt először jut eszembe, hogy a környezetgazdálkodási tanulmányaimat is beépítem az önmagamról alkotott képbe és a terveimbe.

Meg az is, hogy én, a konformista biztonságpárti, ezúttal láthatóan niche-t keresek, és nem munkahelyet.

A környezeti tényezők/erőforrások tengelyei által meghatározott sokdimenziós absztrakt térnek azon része, melyben a populáció fennmaradni képes. A környezeti tényezők olyan paraméterek, melyek hatással vannak a populáció növekedésére. A topográfiai tér és az idő nem ilyenek, tehát nem niche-dimenziók. A niche szigorúan absztrakt térben értelmezhető fogalom. A környezet a valós térben allokálódott niche.

Tökéletes. Mert a fennmaradás nem túlélést jelent (nekem, a populációnak), hanem gyarapodást. A tér és az idő pedig nem dimenziók itt. Ideje, amikor eljön, és tere, ahol van. Majd oda allokálódik, meg én is.

Szóval... Mi legyen ezekkel? A rémület már megvan, de hol az álom? Melyik? Ezek kölcsönösek vagy kizáróak? Phd-s htb? Vagy?

Help.