Van a 101 kiskutya elején az a jelenet, ahol a sétálgató kutyák és gazdáik ugyanúgy néznek ki. Namost nekem aránylag nem nagy a fülem, de a hosszú vékony akár stimmel is.
Egy hete kezdődött a küzdelem, melyben a kis Lemmy úgy határozott, hogy nem sétál. Inkább lelapul, aztán ölben hazajön. Sosem volt kutyám, viszont elég jól észlelek és elég sokat gondolkozom - tehát lista lett:
- hideg van neki lent (akkor jött a lehűlés)
- fáj a lába (elkezdett sántítani, ami kicsit még megvan, és nem tudom, hogy ez szimplán szokása lesz, manipulálni akar vele, vagy jók leszünk majd tacskóbénulás és vállízületi diszplázia szűrésére)
- valamit közölni akar velem (pl hogy takarodjak a takaró alá, ha végtelenül és változhatatlanul fáradtnak érzem magam, ő szívesen csatlakozik, és hagyjuk ezt a házak körüli rohangálást)
Nem volt azért könnyű. Ki kellett bogozni, hogy a "nem véletlen történnek a dolgok" zenjének pont ott van a határa, hogy a kutya nem lehet mindenben egyenrangú partner. Neki a gazdája vagyok, az egyetlen kapcsolat, amiben legitim módon én vagyok az irányító. Mindezt úgy, hogy ez a szerep nem sok pozitívumot jelent épp most nekem. El kellett fogadni gondolatban, hogy a kiskutya lehet, hogy beteg, tartósan. Lehet, hogy csak kajla lesz a mozgása. Lehet, hogy nem fog sokáig élni. (Ne olvassatok állatorvosi honlapokat, ha már én megtettem.) És akkor is lehet neki örülni, hogy van. Át kellett gondolni, velem mi történik épp, amitől ilyen ólmosan vagyok fáradt. És a legnehezebb: mellényt venni neki, amiben nem fázik... (Ebből külön poszt lesz, nagy a trauma.)
Aztán persze melegebb lett, kevésbé sántikált és a kutyaoviba is eljutottunk. Ahol Vili, akit fiatal kora miatt lemondó sóhajjal fogadtam, az ötödik percben rábökött Lemmyre és a következőt tudtuk meg:
1. A kutyák nem tudják, hogy ők maguk épp kistestűek, míg a másik nagytestű, ezért esetleg nem kéne orron harapni, mert megesz - a kutya nincs tisztában a saját méretével, így Lemmy sem parázik azon, mekkora ő.
2. A kutyákra ugyanakkor jellemző a velük született temperamentum, melynek egyik fajtája az ún. ideges típusú eb. Nem idegbetegül ideges, hanem könnyen túlterhelődik, ha sok neki az inger. Tehát bár csóvál, de a töke tele van a nyolcadik kollégával, aki épp játszani szeretne vele.
Igen igen. Embernél ezt introvertáltnak nevezik. Már van egy ilyen a lakásban a kutyán kívül.
Szóval a gazdájára ilyen módon sajnálatosan hasonlító kis Lemmy nagyon szereti az embereket, akár nagy mennyiségben is (Lillánál pl. tizenöt vadideggenel pajtizott, az oviban több gazda mellé is barátságosan odaült), kutyákból viszont kevés is elég és hamar bebújik hátulról a lábam közé, hogy akkor köszöni, menjünk. Következménye ennek, hogy míg egyes ebeknek négyszer kell szólni és üvöltve, addig ő nagyon megbántódik az üvöltéstől. Jobban lehet nevelni, ha nincs túlingerelve. Nem kell elvárni, hogy imádja a kupacokban rohangáló kutyákat, mert nem baj, ha egyszerre csak egyre kíváncsi.
Meglepő módon nem kell elvárni, hogy olyan legyen, amilyen nem.
Számot vetve előítéleteimmel és magamban megkövetve Vilit, rákérdeztem a nemsétálás gyógyítására is. Húzni kell a kutyát. Már az állatorvos is mondta, hogy ilyen idős korban ("ráadásul tacskó") dacolásról is lehet szó (a szörnyű lábbetegségek mellett, amit nem akart nekem elhinni), és a gyakorlat is megmutatta: húzni kell a kutyát. Mivel túl sok betonon csúszást nem ér, hogy neki legyen igaza, inkább jönni fog. Szóval két napja sétálunk, néha húzva, viszont feleannyit, mint előtte - benézhettem kicsit az igényeket, talán ezért is sztrájkolt, fél óra most bőven elég neki.
Egy esetben nem jön, ami pedig szintén újdonság: Lemmy tériszonyos. Gyűlöli, hogy a lépcsőn fel kell vennem, a gangon a falnak lapulva közlekedik, az ölemből csak bátorításra mászik át a székre mellettem, az ágyneműtartóból nekem kellett kiszedni, míg korábban a kétszer magasabb kanapéról is leugrott néha.
Ennyi hírhez képest apróság, hogy már két és fél kiló és nagyon szereti a főtt répát.
