Ma azért a kötődésről, mert a kis Lemmy elutazott, hogy én is el tudjak utazni (az időjárást mondjuk hagyjuk). Mondják, hogy akinek nincs kutyája, nem tudja. Valóban nem tudom, márhogy ez igaz-e - hogy a kutya működik máshogy, mint a háziállatok többsége, jelesül ő az embertől lesz boldog, az emberrel szeret lenni, hiszen erről szólt az ő evolúciója, vagy nekem lett abban a periódusban kutyám, mikor már gyerekem is lehetne (ezt is hagyjuk). De tény, hogy a legjobb tápot kell, hogy kapja, a legtöbb időt szeretném vele tölteni, és általában mindent szeretnék megadni neki, hogy boldog kiskutya és nagykiskutya legyen.
Az ő kötődése is erősnek tűnik (bár most, hogy anyuéknál van, komolyan aggódom, nem hiszi-e azt, hogy nem megyek érte többet... szörnyű), és nem csak az öröméről szól ez, ha együtt vagyunk. Mélyen együttérző kiskutya, pontosan tudja, mikor vonuljon el a kuckójába és mikor fontos nekem, hogy mellettem legyen. Olyankor megérkezik és egy sóhajtással elhelyezkedik valahol rajtam. A kép az egyik legmeghatóbb, amit csináltam rólunk, mert visszaad valamit abból az intimitásból, ami kialakult köztünk.
Pont ezért, és pont az én alkatomból fakadóan fontos, hogy most nem vagyunk együtt. Nem akarok kisajátító anyuka lenni, aki senkire nem bízza az ebet, mert néha igenis egyedül van dolgom, neki pedig meg kell tanulnia, hogy mindig visszajövök.
Persze lehet, hogy ő ezt már rég tudja.
