Tegnap nagyon megbántottam a kiskutyát, azt hiszem. Tudni kell, hogy ő fejre támadós és nyalogatással legyőzős harcmodorral rendelkezik, amit én igyekszem elfogadni, főleg mert nagyobb részt szeretetből csinálja (kisebb részben játszik persze). És van az az este, mikor valami nem stimmel, mert a gazdi is ember, napi küzdelmekkel, gödrökkel, hangulatokkal. Tegnap nehezen viseltem, hogy folyamatosan velem akar lenni, azt éreztem, nem kapok levegőt, mert mindig akar valamit.... Figyelmet, helyet, törődést, nem számít, én hol vagyok, hogy vagyok épp. Ingerült voltam vele, és ami rosszabb, igazságtalan, többször is. Reggel nem kísért ki, bár lehet, hogy a rágóka miatt, amivel bajlódott éppen.

Az embergazdiban annyi a jó, hogy addig gondolkodik a saját viselkedésén, míg nem talál valami választ a "néha minden anyuka így érzi magát" helyett. Mivel hozott ki a sodromból, mit akart, amit én nem, mire emlékeztet ez, hol voltam hasonló helyzetben, akkor mi történt.... A válasz mindig ott van ezeknek a kérdéseknek a végén. És túl a nagy bocsánatkérésen (szerintem elfogadta) tanulság is van, mert ezek szerint a Lemmyvel való kapcsolat nem merül ki a felelősségben, összeszokásban és egyéb nevelési kérdésekben. Ugyanolyan tükröt tud tartani, mint minden más kapcsolat - persze tudtuk ezt, csak mégsem sejtettük, hogy az érzékeny eb önismereti műszerként is üzemel. 

Ma az új ősz - új élet jegyében asztali munkaállomást alakítottam ki itthon, a képen Lemmy látható az egyik széken munka közben (míg én nem vagyok látható a másikon). Holnap lesz vidám poszt is sok tacskóval és utcai élményekkel.