Azon gondolkozom egy ideje, hogy vajon én vagyok depressziós, vagy valami nagyon nem stimmel körülöttem.
Remek dolog ez a foci, jó is lenne örülni neki. Pl. ha nem tartanék attól, hogy érvként lesz felhasználva ennek a beteg rendszernek a stabilizálására. Vagy ha nem rombolna az ún. ünneplő tömeg, amerre megy. Vagy ha nem hagyna maga mögött megerőszakolt nőt, jaigen, és ha nem tenné transzparenssé a közgondolkodásban máskor békésen lapuló rasszizmust, szexizmust és agressziót állítólag vicces mémekkel. Tudom én, hogy ez mind van, de túl sok került az arcomba belőle.
A népünnepély is remek dolog, mikor lezárják a környéket, hogy a legújabb népnemzeti rockoperát bemutassák. Két este. Tűzijátékkal. Tömegek örültek neki, találkoztunk velük kutyasétáltatás közben. A kutyák meg nem örültek neki.
Hogy már előre unom, hogy érveljek, miért mennék pl. a pride-ra (még ha idén nem is megyek), miért teljesen normális, hogy feminista vagyok, miért nem akarok gyereket. És erre majd felcsillan valaki szeme, aki tényleg érti, ugye? Ugyan. Hozzáteszem, mióta rájöttem, megéri hazaszállítatni a bevásárlást és minden mást, azóta gyakorlatilag vidéki életet élek és fél órás sétatávolságon kívülre nem megyek a lakásomtól. Eközben kéne jönni a csillogó szeműnek.
És ennek a valóságnak része az is, hogy egy kezemen meg tudom számolni, ki tudott bármit kezdeni azzal, amiben vagyok. Nem gondolom, hogy hibája ez az egyes embereknek, bár olyan is akadhat. Ez inkább rendszerhiba, hiszen a teljes szociális és szakmai közegemet érinti. Társadalmi kérdés. Nincs honnan megtanulni, milyen a "normális" gyász és hogy kell hozzáállni. A halál hírértéke, ahogy a traumáké is, nyilván csökken az idővel, de nekem ugyanúgy nincs anyám, mint ahogy két hónappal ezelőtt nem volt. Döbbenetesen más ez kívülről meg belülről, és nem mondanám, hogy jól élem meg a harmincötfokos ventillátorhangú néma csöndet magam körül.
Jó lenne egy olyan világ, ahol ez mind működne, nem kéne hashtagelni, hogy "anemaznem", lenne kedvem felvonulni és ismerkedni, és csak egy távoli álom lenne a következő karácsony, ami szörnyűségében versenyképes az aktuális rémálmaimmal.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a depressziós látja a világot annak, ami - az ép lélekhez elengedhetetlen némi idealizmus és pozitív torzítás. Kicsit jobbnak látni a dolgokat. Szóval lehet, hogy depressziós vagyok, és ezért tudom látni, hogy valami nagyon nem stimmel.
