Elméletileg ugye senki nincs meglepve azon, hogy ha közel kerül a halál, akkor elsősorban az idő fogalma csavarodik meg. Mert mennyi van vajon. És mit kezdünk vele. Egzisztenciális kérdések, Yalom, Heidegger, a létezés felelőssége. Gyakorlatilag meg letoltam ezt a fél évet a szakításomtól anyu műtétjén át a mindig nehéz januárig és kevéssé gondolkoztam filozófiailag. (Hány terapeutám örülne, ha tudnák!) Csak azt érzem, hogy

nem engedhetem meg magamnak tovább.

Az értelmetlen munkákat. A látszatkapcsolatokat. A szürke zónákat. Bármit, ami nem szolgál engem, amiben nem érzem jól magam. Úgy általában az elbaszott időt. Harmincnégy éves vagyok és az elmúlt tíz évem nagyobbik fele elbaszott idő. Eltekintve a coelhoi tanulságoktól, de arról az összes többi poszt szól.

Kaptam erről egy pofánverős írást, röviden a lényege: akkor kezdj bele valami újba, jelentsen ez bármilyen típusú és mértékű elfoglaltságot, ha az annyira inspiráló számodra, hogy benne akarsz lenni, elementárisan nagyon - ÉS ha a másik fél válasza ugyanez, tehát benne akar lenni, elementárisan nagyon. Ergo mindkét fél kölcsönösen nagyon lelkes a másik társaságának már a lehetőségétől is. (Szándékos a béna jelzőhalmozás, az eredeti "fuck yes" káromkodásmentes érzelmi töltöttségét hivatott jelezni.) 

Az eredeti itt olvasható, ajánlott: http://markmanson.net/fuck-yes.

Dehát én ezen nem gondolkodtam, mondom. Csak nem fogadtam el egy biztonságos-jó ajánlatot, ami heti 20 órát igényelt volna, pedig a szokásos világvége-éhenhalást le kellett küzdeni hozzá. Az nem igaz, hogy könnyedén mondtam nemet találkozókra, de mondjuk úgy, kevésbé volt bűntudatom, ami nagy eredmény. Nem voltam meggyőzhető, mikor "csak" az időmet kellett volna adni. Zajlik valamiféle takarítás a háttérben, lassan és folyamatosan, amit csak a viselkedésemből észlelek. És így mással töltöttem az időt - kreatív tervezéssel, ami vagy hoz bevételt, vagy nem. Szépítkezéssel, amit hónapokon keresztül a lista végén tartottam. Órákat pepecseltem a konyhában. Hosszan beszéltem telefonon türelmesen, aztán kevesebbet néztem a telefonom kevésbé türelmetlenül. Ezt a posztot két órája írom. És persze a kutya, akinek kalandjait külön írom meg, de az ő csillogó szeme, sarkamba hurcolt játékai és ölemben szuszogása kimeríti és egyben meghatározza a "fuck yes" érzését.

Idő.