Hosszú év volt. Vannak január elsejék, mikor nem készülök nagy meglepetésre, nagyjából kiszámítható és békés évnek szeretnék elébe nézni - ilyen volt 2015 kezdete. Stabil munkahely, még stabilabb párkapcsolat, befordulás a tisztességes harmincas évekbe. Már az enyémekbe. De botcsinálta kis buddha fejemben mindig ott a "bármi jön, az ajándék a fejlődéshez", ennek köszönhetem, hogy most írok. Meg hogy vagyok. Vigyázat, drámai fogalmazás, hát milyen jó, ha az embert nem cenzúrázza más, csak saját maga.

Szóval a kecske évében, a csendes gyarapodás, béke és társai jegyében én mit is tanultam. Hogy semmi nem állandó. Hogy bármekkora elszánással akarhatsz stabilizálni egy kapcsolatot, ha illúzió az alapja. Hogy ha azt érzed, hogy bántanak, akkor - princípium, alárendelődés, türelem és hailyenvagysohanemleszsenkid ide vagy oda -, akkor bántanak és pont. Hogy ha nem figyelsz arra, mi a valóság körülötted és mik az érzések belül, nem csak befolyásolható leszel, de elveszted magad, aminél rosszabb nem történhet. Hogy mindaz, amit a legfontosabbnak gondoltál és a léte esszenciálisnak tűnt, tökéletesen súlytalanná válik, ha a halál lehetősége is felmerül. Hogy még egy olyan stabilnak gondolt konstruktum is, amilyennek a család tűnik, illékony és pillanatnyi, hiszen magadra maradhatsz.

Hogy semmi nem állandó.

Igen, ezek szoktak naplementés háttérrel ellátott idézetként szembe jönni. 

Namost ezek beépülnek és megküzdök velük. Közelebb visz magamhoz. Kaptam kiskutyát, leckét, új családi működést. Rengeteg támogatást. Küzdöttem orvossal, munkával, időhiánnyal, alváshiánnyal, fogyással, hízással, közönnyel, érdeklődéssel. Sűrűbb lettem, zavar a sallang. Könnyebben döntök, könnyebben fogadok el, könnyebben megyek odébb. Határozottan több a ráncom. 

Megszületett valamiféle rend bennem, annak ellenére, vagy éppen azért, mert nálam nagyobb hatások értek. Nem volt sok beleszólásom. Két dolgot szeretnék idén, ami hasonlóan nincs a kezemben.

Szeretnék túljutni azon, hogy random pillanatokban betör a látóterembe egy kép, üvöltözést hallok vagy elkezdek félni. Állítólag idővel kioldódik a trauma az agytörzsből, elfogy a töltés és átíródik a reakció.

És szeretnék egy kapcsolatot, amiben szeretnek. És ki tud alakulni az a szentháromság, amiben ezt érzem is, ki is lehet mondani, és nincs megkérdőjelezve sem.

Kiskutyával lenni olyan, hogy akkor többet már nem vagy egyedül. Úgy értem, 15-20 évig. A kis Kutyóvári Bucifül például egész nap alszik (lefüleltem, a pokróca meleg, hiába vár úgy az ajtóban, mintha reggel óta el sem mozdult volna), de ha megérkezem, ő az első. Mert átrohan a szomszédhoz, hogy ott minden rendben van-e, és onnan illik hazahozni. Engem is meg kell vizsgálni, nem történt-e bajom a vadászat alatt, hiába lenne elég egy puszi a negyvenkettő helyett, ha egyszer örül. (A falka tagjainak épségét ellenőrizni minden rendes kiskutya napi feladata.) Adott esetben indulni kell sétálni. És ez idő alatt az, hogy én éhes vagyok-e, álmos, szomorú vagy kétségbeesett, az nem tényező.

Még egy fokkal nehezebb a helyzet, mikor mindketten ugyanazt akarjuk, és az ellenkezőjét kell csinálni. Esőben reggel hatkor kutyát levinni. Eleve, reggel hatkor kikelni az ágyból és kutyát levinni. Első alkalommal úgy nézett rám a sötét, hideg, töküres utcán, mint akit be kéne zárni. Mostanra megértette, hogy ez nekem sem a világ legnagyobb bulija, hiába próbálom (ál)lelkes hozzáállásommal átverni - így kicsi falkánk példás együttműködéssel, több-kevesebb színleléssel segíti át egymást a reggeleken. A kaputól a sarokig én vagyok hujjdejókedvű, onnan már látszik a futtató (és mekkora mázli, hogy az amúgy meglepően ritkán kialakított futtatókból az egyik egy percre van), ő örül, pisil, akkor én örülök, bemegyünk, futkározunk, mindenki örül, kakil (elnézést), én örülök, valaki haza akar menni, a másik örül. A saroktól a kapuig száguldunk.

Szóval sokminden történik velünk mostanában. A szobatisztaságra nevelés is egy olyan dolog, amiben alábecsültem a kutyát. Gyakorlatilag másfél hét alatt megértette a rendszert, és persze vannak balesetek, de jól csinálja. A rendszer része, hogy pár falat séta előtt beindítja az emésztést. Persze mikor elfelejtem a saját megfigyelésem, és adok neki pár falatot, pedig nem megyünk le, annak is megvan az eredménye - itt fent, és ez nem az ő hibája. A rendszer része az is, hogy sosem kap büntetést, ha nem bírja ki a sétáig, és az is, hogy nem várom el tőle a napi kétszeri pisilést. Meg fogok lepődni, ha nem lesz szükség itthoni megoldásra, de egy ilyen kis kutyánál ez irreális. A futtató használata más kutyákkal is együtt jár, ezt nekem volt nehezebb megszokni. De az ovival ellentétben itt maximum 4-5 kolléga van bent egyszerre, Lemmy ezt sokkal jobban kezeli. Csóvál, érdeklődik, tűr, és mikor Morris (vagy Doris vagy Borisz, mert minden nap máshogy értem) akadálynak használja és átugrál rajta, idővel megugatja. Mindent azért mégsem lehet.

Az első pár nap azzal az élménnyel, hogy innentől fogva így néz majd ki az életem, nem volt könnyű. Főleg mert nem egészen saját döntés eredménye, hogy egy ebhez igazítom, és bármennyire örülök neki, ezek kemény kompromisszumok. Aztán arra jutottam, igazán felnőhetnék végre. 34 évből volt néhány, mikor tényleg senkihez nem alkalmazkodtam és csak rajtam múlt, mi történjen. Természetes, hogy ez nem marad így. 

A napi rutinjainkkal és az eltelt idővel közben elkezdünk jól működni. Az időjárás és az események mindkettőnk hangulatát alakítják, de ez az alapokon nem változtat. Vannak napok, mikor nekem elemi szükségletem megölelgetni és minél közelebb lenni hozzá, természetesen ő ennek mindig pontosan meg tud felelni, néha előbb, mint ahogy én kommunikálom. Néha találok egy-egy fogat, máskor mindketten kapunk vacsorát a szomszédtól, nem csak ő. Virágot veszek, mert sárga, órákat ülök csendben, ő pedig az ölemben szuszog, bár lassan horkolásnak illik nevezni. Ha éjjel nem megfelelően viselkedem (fent vagyok, pedig nem ő keltett fel), kicsit értetlenül, de segítőkészen bújik oda. Ő a legfontosabb programom, és ez már nem csak a kötelességről szól.

Ami most van, valószínűleg elviselhetetlen lenne nélküle.

Lassan mindene megvan, a menő egyedi póráza mellett ma már csak praktikus dolgokat rendeltem neki. Csak azért mondom, mert többek között csokoládé ízesítésű vitamincseppeket vagy rágható ananászos fogkefét is vehetnék.

Tegnap volt öt hónapos.

Szeretnék megkérni mindenkit, aki szeret engem, vagy a kutyámat, vagy mindkettőnket, és ráér éjjel, hogy erősen drukkoljon. Hátha ennek hatására a ma este az utcán tizenötször elismételt "ez itt egy pisi, mert más kutyák itt lent pisilnek, és neked is itt lent kell pisilni" mondóka holnap reggelre viselkedéssé fajul.

Hálásan köszönjük. Természetesen az eredményről (höh) beszámolok.

Lemmy másfél hét alatt majdnem egy kilót gyarapodott. Nehézségei vannak az ölemben való elféréssel, kinyújtózni már nem nagyon tud, nem tudom fél kézzel felemelni, ugyanakkor biztatásra fel tud ugrani a kanapéra egyedül.

Természetesen már nem sántít, viszont sétál, de a falkavezérségért folytatott küzdelem ezzel nem hogy alábbhagyott volna, inkább most kezdődik.... Az aktuális vakációról hazatérve átmenetileg elfelejtett szobatiszta lenni. Rendületlenül ismétli, amit nem szabad, három-négyszer kell ugyanazért fenyíteni, nyilván azt gondolja, megunom vagy elfelejtem közben. És igaza van, nagy a kísértés elfelejteni, csak a Bak Holdammal nem számol a kutya, ami a következetes nevelés záloga. Hálistennek. Rendetlenkedés közben fél szemmel monitoroz, vagy épp annyira belemerül a tevékenységbe - látszólag -, hogy őszintén megdöbben, ha félbeszakítom. Rendetlenkedése elsődlegesen kotorékeb-jellegéből fakad, amit most kezd kiteljesíteni: szeretne gödröt ásni a kanapéra, a vackába hordja a földön található tárgyakat, ellopkodja a széthagyott ruháimat egyenként, valamint rág. Utóbbit azért nem rovom fel neki, mert elkezdett fogat cserélni, rém cuki, hiányos az alsó fogsora, és találtam is egy kis kihullott fogacskát.

Mondjuk zoknik és termo takarók helyett rághatná például az erre a célra beszerzett ebkellékeket is, azt nem bánnám.

Természetesen továbbra is jelzi a kinti történésekkel való egyet nem értését, mindenféle hang van már a repertoárjában a mélán fekvő, csukott szájú vakkantgatástól (inkább buffanásnak hangzik) a morgásokon keresztül az ugatásig. Ugyanakkor teljesen máshogy ugat, ha velem kommunikál, élesebben és csengőbben, talán mert engem nem akar megtéveszteni öblösnek álcázott hangjaival, szemben a behatolókkal (akik így nyilván egy nagy kutyára számítanak....). Felém elsősorban amúgy is nyüszögni szokott, mikor szeretne valamit, vagy nyüszögve sóhajtani, mikor aludni készül, vagy nyüszögve énekelni (erre nem tudok hangutánzó szót), mikor már nagyon rá kell figyelni. Mert ő egy nehéz sorsú kiskutya, ugye. Alvás közben pedig (ha az ölemben alszik) néha elégedetten kattog és álmosan felnéz, hogy szerintem is minden a legnagyobb rendben van-e a világban. Nem mellesleg ilyenkor alvókutya-illata van, ami szimplán drogként hat rám.

Pár napja megtanulta visszahozni a labdát, én ezt sokkal jobban szeretem, mint a plüsscibálós játékot, amit eddig tudott. Rohanás közben folyamatosan morog, ez leírva uncsi ahhoz képest, mennyire borzasztóvicces hallgatni, ahogy kerregve üldözi a labdát, aztán ottfelejti, szalad néhány kört csak úgy (mindenképp a lábam alatt is átbújva), majd eszébe jut a labda, de addigra nem tudja, hol van és néz rám, nyilván.

Amit még tud, bár azt elég régóta, hogy mikor megyünk együtt valahova, és mikor megyek csak én. Teljesen máshogy is kezeli a kettőt. A héten ehhez hozzárakta már azt is, amikor csak ő akar menni valahova, többnyire a kedvenc szomszédhoz, aki nagy kutyabarát, és szerencsére kutyaértő is. Imád nála felfedezni az eb, én közben párkapcsolati tanácsokat kapok tőle, amik metszően pontosak és szórakoztatóak, Lemmy pedig répát vagy sajtot, amit egyben nyel le, majd meglepődik, mikor megakad a torkán..... Még mindig habzsol, nem tudom, ez mikor változik majd.

Ilyenek most a hétköznapok, én küzdök az idővel és a feladatokkal, reggelente pedig célzott sóhajtásokra ébredek, és egy gombszempár figyel egész közelről, de csak úgy mellesleg ám, mert nem sietünk sehova. Ráér akkor összenyalni, mikor már megmozdultam.

A képen pedig az látható, hogy a kutyavilágban minden játék, ami a földön van. (A kutya rágás közben aludt el akkor éppen.)

Van a 101 kiskutya elején az a jelenet, ahol a sétálgató kutyák és gazdáik ugyanúgy néznek ki. Namost nekem aránylag nem nagy a fülem, de a hosszú vékony akár stimmel is.

Egy hete kezdődött a küzdelem, melyben a kis Lemmy úgy határozott, hogy nem sétál. Inkább lelapul, aztán ölben hazajön. Sosem volt kutyám, viszont elég jól észlelek és elég sokat gondolkozom - tehát lista lett:
- hideg van neki lent (akkor jött a lehűlés)
- fáj a lába (elkezdett sántítani, ami kicsit még megvan, és nem tudom, hogy ez szimplán szokása lesz, manipulálni akar vele, vagy jók leszünk majd tacskóbénulás és vállízületi diszplázia szűrésére)
- valamit közölni akar velem (pl hogy takarodjak a takaró alá, ha végtelenül és változhatatlanul fáradtnak érzem magam, ő szívesen csatlakozik, és hagyjuk ezt a házak körüli rohangálást)

Nem volt azért könnyű. Ki kellett bogozni, hogy a "nem véletlen történnek a dolgok" zenjének pont ott van a határa, hogy a kutya nem lehet mindenben egyenrangú partner. Neki a gazdája vagyok, az egyetlen kapcsolat, amiben legitim módon én vagyok az irányító. Mindezt úgy, hogy ez a szerep nem sok pozitívumot jelent épp most nekem. El kellett fogadni gondolatban, hogy a kiskutya lehet, hogy beteg, tartósan. Lehet, hogy csak kajla lesz a mozgása. Lehet, hogy nem fog sokáig élni. (Ne olvassatok állatorvosi honlapokat, ha már én megtettem.) És akkor is lehet neki örülni, hogy van. Át kellett gondolni, velem mi történik épp, amitől ilyen ólmosan vagyok fáradt. És a legnehezebb: mellényt venni neki, amiben nem fázik... (Ebből külön poszt lesz, nagy a trauma.)

Aztán persze melegebb lett, kevésbé sántikált és a kutyaoviba is eljutottunk. Ahol Vili, akit fiatal kora miatt lemondó sóhajjal fogadtam, az ötödik percben rábökött Lemmyre és a következőt tudtuk meg:
1. A kutyák nem tudják, hogy ők maguk épp kistestűek, míg a másik nagytestű, ezért esetleg nem kéne orron harapni, mert megesz - a kutya nincs tisztában a saját méretével, így Lemmy sem parázik azon, mekkora ő.
2. A kutyákra ugyanakkor jellemző a velük született temperamentum, melynek egyik fajtája az ún. ideges típusú eb. Nem idegbetegül ideges, hanem könnyen túlterhelődik, ha sok neki az inger. Tehát bár csóvál, de a töke tele van a nyolcadik kollégával, aki épp játszani szeretne vele.
Igen igen. Embernél ezt introvertáltnak nevezik. Már van egy ilyen a lakásban a kutyán kívül.
Szóval a gazdájára ilyen módon sajnálatosan hasonlító kis Lemmy nagyon szereti az embereket, akár nagy mennyiségben is (Lillánál pl. tizenöt vadideggenel pajtizott, az oviban több gazda mellé is barátságosan odaült), kutyákból viszont kevés is elég és hamar bebújik hátulról a lábam közé, hogy akkor köszöni, menjünk. Következménye ennek, hogy míg egyes ebeknek négyszer kell szólni és üvöltve, addig ő nagyon megbántódik az üvöltéstől. Jobban lehet nevelni, ha nincs túlingerelve. Nem kell elvárni, hogy imádja a kupacokban rohangáló kutyákat, mert nem baj, ha egyszerre csak egyre kíváncsi.

Meglepő módon nem kell elvárni, hogy olyan legyen, amilyen nem.

Számot vetve előítéleteimmel és magamban megkövetve Vilit, rákérdeztem a nemsétálás gyógyítására is. Húzni kell a kutyát. Már az állatorvos is mondta, hogy ilyen idős korban ("ráadásul tacskó") dacolásról is lehet szó (a szörnyű lábbetegségek mellett, amit nem akart nekem elhinni), és a gyakorlat is megmutatta: húzni kell a kutyát. Mivel túl sok betonon csúszást nem ér, hogy neki legyen igaza, inkább jönni fog. Szóval két napja sétálunk, néha húzva, viszont feleannyit, mint előtte - benézhettem kicsit az igényeket, talán ezért is sztrájkolt, fél óra most bőven elég neki.

Egy esetben nem jön, ami pedig szintén újdonság: Lemmy tériszonyos. Gyűlöli, hogy a lépcsőn fel kell vennem, a gangon a falnak lapulva közlekedik, az ölemből csak bátorításra mászik át a székre mellettem, az ágyneműtartóból nekem kellett kiszedni, míg korábban a kétszer magasabb kanapéról is leugrott néha.

Ennyi hírhez képest apróság, hogy már két és fél kiló és nagyon szereti a főtt répát.

Vannak dolgok, amiktől nem tudok szabadulni. Ilyen pl. a PUF Gólya című száma. Anyuék ágya és pokróca, tévénézés (üresen nézek magam elé és várom a véget) közben. Meg ez a poszt, ami arról szól, honnan lehet tudni, hogy szarul vagyunk, mikor nem akarjuk tudni, hogy szarul vagyunk. Átdolgozott és bővített kiadás, nem csak saját mondatokkal.

1. Besötétítek gondosan, hogy ne zavarjon a napsütés (amiben mindenki más egyértelműen boldog és teljes életet él odakint).
1.1. Elfelejtek besötétíteni és vérig sértődöm, ha kellemes napfényre ébredek vasárnap délután.
1.2. Eleve, ez a hétvége-dolog is teljesen felesleges és idejétmúlt.

2. Mogyoróvaj az ebéd.
2.1. Műanyag dobozból eszem felolvasztott ételrendelős császármorzsát.
2.2. Vagy bármit.
2.3. Mert ha elmegyek vásárolni, összeomlok a húsos (hörr) / édességes / sörös polcnál.
2.4. Vagy bárhol.

Az első tacskós találkozásunk talán egy hete történt. Az út túloldaláról nyüszítés kezdődött, majd a gazdával együtt izgatottan remegve érkező kolléga barátkozni kezdett Lemmyvel, aki azonnal hanyatt vágódott. Ma ismét a túlsó járdán feszülten figyelő tacskóval ismerkedtünk meg.

Korábban nem láttam olyat, hogy egymás számára ismeretlen kutyák így viselkedjenek. Olyan, mintha különlegesnek látnák egymást. Olyan, mintha a gazdák közt is valami régi, magától értetődő ismeretség lenne, hogy hát persze, nekem is tacskóm volt / van / lesz, mert... - és itt kezdődik a tacskósság. Lemmyhez is úgy nyúlnak, mintha A Tacskó egy darab folytonos valami lenne, amiből ha egyhez közöd volt, az összessel örök szerződést kötöttél. Akinek már nincs, a végletekig meghatódik. Akinek épp nem az van, elhatározza, hogy szerez egyet. Akinek van, mesélni kezd az eb pici koráról (adja magát a "Bubuka is ekkora volt, mikor elhoztuk" téma). Nekem nem volt másmilyen kutyám, de róluk mindenki ugyanazt mondja. Különböznek, emberszerűek, mindent értenek. A tied is sértődékeny? Én múltkor letérdelve kértem bocsánatot tőle. Milyen bátor, milyen élénk, milyen okos. Már most olyan büszkén jár, mint a felnőttek. Neked el merem mondani, mert neked is tacskód van. Akaratos, ugye? És makacs. És érzékeny, teszem hozzá minden alkalommal. Ráadásul tacskó még nem morogta meg Lemmyt, legtöbben azonnal játékba fogtak, de a félénkebbje is legalább megszaglászta és kicsit farokcsóvált - míg más ebektől kaptunk már ellenségeskedést.

Úgy tűnik tehát a szerető szívnek és az elfogult szemnek, hogy van a kutya, és van a tacskó. És ezt a tacskó tudja leginkább....

Én meg leginkább azt szeretném tudni, hogy ez az eb tulajdonképp törpe tacskó vagy nyúlász tacskó. (Három méretváltozatban léteznek ők, a normál kb. 9 kg, a törpe 5-7 kg, a nyúlász kb. 4 kg.) Tömegeket vezettem már félre, ha nem törpe. Aztán találkoztam a kéttacskós Mátéval, aki elgondolkodva csóválta a fejét: Csuri törpe, de ő négy hónaposan kétszer ekkora volt.... Füge és Csoki normál tacskók, óriásnak tűnnek Lemmyhez képest. Lizi, a mentett tacsi viszont kaninchen, vagyis nyúlász, és hát sokkal inkább el tudom képzelni a felnőtt Lemmyt az ő mérete környékén.

Szerencsére ez az identitásprobléma mindkettőnket hagy aludni éjszaka, és ha már itt tartunk, a fejlődés következő lépése a jelzőkutyaság - kopogásra, kaputelefonra, éjjeli zajokra és az Andrássyn tekerő hangos söröskocsikról kurjongató elemekre is figyelmeztetni kell a gazdit. Éjjeli zajokra is. Mondom.

Tegnap nagyon megbántottam a kiskutyát, azt hiszem. Tudni kell, hogy ő fejre támadós és nyalogatással legyőzős harcmodorral rendelkezik, amit én igyekszem elfogadni, főleg mert nagyobb részt szeretetből csinálja (kisebb részben játszik persze). És van az az este, mikor valami nem stimmel, mert a gazdi is ember, napi küzdelmekkel, gödrökkel, hangulatokkal. Tegnap nehezen viseltem, hogy folyamatosan velem akar lenni, azt éreztem, nem kapok levegőt, mert mindig akar valamit.... Figyelmet, helyet, törődést, nem számít, én hol vagyok, hogy vagyok épp. Ingerült voltam vele, és ami rosszabb, igazságtalan, többször is. Reggel nem kísért ki, bár lehet, hogy a rágóka miatt, amivel bajlódott éppen.

Az embergazdiban annyi a jó, hogy addig gondolkodik a saját viselkedésén, míg nem talál valami választ a "néha minden anyuka így érzi magát" helyett. Mivel hozott ki a sodromból, mit akart, amit én nem, mire emlékeztet ez, hol voltam hasonló helyzetben, akkor mi történt.... A válasz mindig ott van ezeknek a kérdéseknek a végén. És túl a nagy bocsánatkérésen (szerintem elfogadta) tanulság is van, mert ezek szerint a Lemmyvel való kapcsolat nem merül ki a felelősségben, összeszokásban és egyéb nevelési kérdésekben. Ugyanolyan tükröt tud tartani, mint minden más kapcsolat - persze tudtuk ezt, csak mégsem sejtettük, hogy az érzékeny eb önismereti műszerként is üzemel. 

Ma az új ősz - új élet jegyében asztali munkaállomást alakítottam ki itthon, a képen Lemmy látható az egyik széken munka közben (míg én nem vagyok látható a másikon). Holnap lesz vidám poszt is sok tacskóval és utcai élményekkel.

A felelősség meg nem ott kezdődik, hogy elviszed orvoshoz, figyelsz az étkezésére, főzöd neki éjjel a diétás kaját, próbálod nevelni, stb. Ez magától értetődik, azt hiszem.

Ott inkább, mikor 12 óra után hazaérsz, későn, éhesen, ólomsúlyos vágyakkal a pihenésre, ÉS le kell menni a kutyával, nem csak a mozgás és a rendszeresség miatt, hanem mert neki ez a nap fénypontja, ezért várt rengeteg órát, és egyáltalán, mert nem teheted meg, hogy kényelemből csalódást okozol neki.

Valami ilyesmi a megszelídítés.

Mondták az urbán blogok egy időben, hogy Budapestnek több utcai étkezde kéne, aztán hogy már jobb a helyzet, aztán most nem tudom, mi van épp, mert nincs időm urbán blogokat olvasni. Az mindenesetre tény, hogy a bloggerek nem kutyák (wow...), mert kutyaszemmel nézve a Belvárosban nagyjából minden ehető. Lemmy erre 3-4 napja döbbent rá, én ezzel egy időben két dologra döbbentem rá: előre kell pásztáznom a járdát ételmaradékok után, valamint sötétben sétálni szívás, mert nem látom a járdán az ételmaradékot. Az alábbiakat szedtem ki a szájából: chips, keksz, savanyúcukor, kifli, szilva, szilvamag, tészta. Azt nem tudom, miket evett meg, de nem mindig vagyok elég gyors.

Ezért azt találtam ki, hogy amikor nem eszik meg valami tiltott egységet, megjutalmazom. Nade "nem"-re nem lehet jutalmazni, azt nem tudja összekötni a tacskóagy. Tehát új kunsztot tanultunk ma az "ül-futifuti-ül" mellé, Lemmy a nevére felkapja a fejét, leül, és..... marad. Ha elég sokáig marad és néz a szemembe (kutyaoviban tanultuk), akkor kap jutalmat.

Három (3) kísérletből tanulta meg.

Találkoztunk a héten Dórival is, aki tündéri kamaszlány és gyakorlott kutyaelvesztő ("á, nem mindig jön vissza, néha otthon vár a kapuban, én meg máshol keresem"), egy kerékpárral kutyát edző tetovált hatvanas gyerekpszichológus nénivel ("mindent értenek ám, amit beszélünk - de látom rajtad, hogy neked ezt nem kell magyarázni"), Danival, aki öreg és fáradt kutya, valamint döbbenetesen puha is, és Lunával, aki saját bulldog-lelkesedését alábecsülve szörcsög a hámban, mikor gazdái visszafogják Lemmy érdekében. Pedig csak játszani szeretne.

Az utcán most amúgy is jobb a viszonyunk, mint itthon, mert hazaérve nem pont ugyanazt akarjuk. Ő velem játszani, én meg egy kis nyugit. És elértük azt a határt, hogy ha nem tudok kicsit magammal foglalkozni, türelmetlen vagyok vele. Közhely, de akkor lehet a másik az első, indulat és frusztráció nélkül, ha valójában te vagy az első magadnak. Most ezt tanuljuk, hogyan legyen idő mindkettőnkre. (Nehéz következetesnek lenni, ha az egyik fél nyüszög, kerreg, borzasztóan sajnálja magát és esetenként ugat.)

És ma a "marad" mellett rendkívüli dolog is történt: "Tényleg, Lemmy a neve? A Motörhead énekese után?"

Mióta várok erre a mondatra.... Új időszámítás szelét érzem :)